Fábián Imre: Sántha Károly, a költő pap, 1840-1928. Budapest 1931.
Életrajz - A munkamezőn
16 körében fejezte volna be életét s ez a gyülekezet kísérhette volna el szeretett papját a sokszor megénekelt lőrinci akácos temetőbe. A költő maga hallgatott minderről. De tény és való, hogy egy év múlva e kínos jelenet után az ősz pásztor 1911 tavaszán elbúcsúzott nyájától s a „lőrinci otthonitól. Ha meggondoljuk, hogy Sántha mennyire érzékeny lélek volt, mennyire mindennapi kenyere volt a béke, összhang, szeretet s hogy 34 éven át éppen ez a teljes összhang tette olyan kedvessé számára Lőrincet, akkor valónak fogadhatjuk el, hogy nyugalomba vonulásának, Lőrinc- ről való elköltözésének legalább is főoka — ebben a politikai ízetlenségben rejlik. Érzékeny lelkének e fájdalmát néhány év múlva nyomon követte a másik. Ha nyugalomba nem megy, vagy legalább Lőrincről el nem távozik, megkímélte volna Sánthát a Gondviselés egy igen-igen nagy csalódástól, igen-igen nagy megpróbáltatástól szeretteivel együtt. Budapesten ugyanis nemcsak régi környezetét nem találta meg, ami egy életen át dalra, énekre késztette, hanem Budapest a háborúval a megpróbáltatás súlyos, gondterhes napjait hozta fedele alá. A pénz és nyugdíjának elértéktelenedésével a hű feleség, a szerető gyermek minden áldozattal se tudták távoltartani Sántha Károlytól öreg napjaiban a nélkülözést, sőt az ínséget. így az ő életében is valóra vált: „Alkonyuló félben van már élte napja, S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt, S ő reá szegényre a szerencsétlenség, Ő reá, mostan mért legtöbb gondot és bajt.“ Mindez testét, lelkét erősen megviselte a koros költőnek. Keserűen írja s sorok írójának: „Uramöcsém levelének s a lőrinci „hazainak“ megérkezésekor éppen a pincéből jöttem fel, ahol, hej, nem azért voltam, hogy hordót üssek csapra, hanem, hogy fát aprogassak.“
