Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

40 (1642), amikor a paedagogia reformátorai főleg a tudós nevelés kérdéseivel foglalkoznak, megvalósul Luthernek a nép nevelését sürgető, korát századokkal megelőző gondolata. Igaz, egyelőre csak a gothai hercegségben, de Kegyes Ernő oly bölcseséggel és bőkezűséggel szervezi meg országának népoktatását, hogy példája csakhamar más fejedelmeket is követésre késztet. S az iskolázás föllendültével párhuzamosan virágzásnak indul az egyházban a katechesis is, a reformáció népoktatásának melegágya. Módszer tekintetében is emelkedik a nevelés. Kegyes Ernő Schulmethodus-a megfogadja pl. Comeniusnak a szemléltetésre vonatkozó tanácsát. A legerőteljesebben azonban a pietismusban tör elő Luther paedagogiája. A pietismus „újból való megkezdése és folytatása volt a ker. gyakorlati élet és különösen a nevelés terén annak a nagy és szent munkának, amelyet a reformátorok megállapított evangeliumi elvek szerint nagy áldással megkezdettek (Payr, Theol. Szaklap. 1907. 45. o.)" A pietismus nevelési eszménye újra a kegyelem fölszabadította ember, aki azonban a szeretet által mindeneknek szolgálatára van elkötelezve. Ellentétben az orthodoxiával már Spener is, majd Francke hangsúlyozza, hogy a „cultura animi" az értelem és az akarat nevelésében áll. Látjuk ugyanis, hogy az ismeret még nem, hanem az akarat dönt magunktartása fölött. Ez természetesen szorosan összefügg azzal, hogy a pietismus kegyességében a hitnek nemcsak quietivuma, hanem motívuma is érvényesül. S viszont ezzel függ össze, hogy a pietismus megértette a szolgálatra hívó szózatot. Nem véletlen, hanem a pietismus lényegében gyökerező jelenség, hogy Ziegenbalg és Plütschau, akik mint az első evangélikus misszionáriusok mentek ki a pogány világba a Krisztusról szóló örömüzenettel s hasonlóképen Stefan Schultz is, aki — nem is használunk szóképet, ha így