Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

35 csak olyan vallásosságot engedett szóhoz jutni, amelyet keresztyén, zsidó, mohamedán, deista egyaránt vallhatott (Paulsen i. m. II. 55. o.) A neohumanismus nyiltan és kérkedve vallotta pogány voltát. Winckelmann-nak már conrector korában baja támadt egyházi hatóságával, mert a prédikáció alatt Homéroszt olvasta. S egyre jobban belevetette magát a pogányságba. Büszkén jelentette ki, hogy pogány, akin nem fogott a protestáns keresztség. (Paulsen i, m. I. 601. és II. 203. o.) A görög szellem — a neohumanismusban erről volt szó — nagy nevelő erejét minden kétségen fölül valónak Ítéljük, de a szabadítást nem Hellászban, hanem a Krisztusnál keressük. A neohumanismus aestheticismusával különben a saját kora sem érte be. Az átalakulás Goethen figyelhető meg. „Wilhelm Meisters Lehrjahre" a szép, szabad emberiesség kialakulásának rajzát adja, de „Wilhelm Meisters Wanderjahre" már a munkát, a közösség szolgálatát is sürgeti, mert „tevékenység az ember első rendelietése." Tehát ez a kor is eljutott annak a megismerésére, hogy a nevelésnek nemcsak az egyéniséget kell kialakítania, hanem tekintettel kell lennie a közösség szükségletére is s be kell állítania az embert a közösségbe, mint annak munkás tagját. Csak arra lett volna még szükség, hogy az evangéliumhoz forduljon. Amint látni fogjuk, ez is megtörtént, de az evangéliumot elutasító áramlat a váltakozó bölcseleti rendszerekben kereste a nevelés nagy problémájának megoldását. A nagy bölcselők : Kant, Fichte, Hegel a paedagogiára is erős hatással voltak. Idővel mind nagyobb jelentőségre tesz szert a bölcselő-paedagogus, Herbart. Hiába keressük, nem találjuk azonban náluk az evangéliumnak azt az értékelését, amelyet mi keresünk. S ha széttekintünk, ma is azt látjuk, hogy nagy és erős az az áramlat, amely az evangelium nélkül akarja nevelni az embert. Döring azt tanácsolja a paedago-