Podmaniczky Pál: A reformáció neveléstörténeti jelentősége. Sopron 1916.

17 II. Az egyént a közösségnek feláldozó pápasággal, a közösséget az egyénnek feláldozó renaissanceszal egyaránt szembefordult a reformáció. Az az elv, amelylyel paedagogiai téren is mindkettőnek föléemelkedett, az evangelium elve volt. Az evangeliumi paedagogia eszményét klasszikus tökéletességgel rajzolta meg Luther „A keresztyén ember szabadságáról" irt művében. (Luther müvei II. 323.) Két tételt állít föl: 1. „A keresztyén ember mindeneknek szabados ura és nincsen senkinek alája vetve." 2. „A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája és mindenkinek alá vagyon vetve." Az első tétel a belső emberre vonatkozik. Ezt a törvény igéje — bűnös voltát, jóra való teljes tehetetlenségét fölfedve — megalázza, porba sújtja, az evangelium igéje viszont fölemeli, mert így szól hoïzà benne Isten : „Higyj a Krisztusban, akiben én neked minden kegyelmet, igazságosságot, békességet és szabadságot felajánlok; ha hiszesz, mindez a tied; ha nem hiszesz, nem a tied." Az ember így „hite révén tiszta, mentes és szabad lesz". Ingyen kegyelemből megigazul. S amint felszabadul az őt vádoló törvény parancsolatai alól, úgy felszabadul minden alól, ami megköthetné." „A keresztyén ember hit által minden dolog fölé oly fenséges magasságba emelkedik, hogy lelkileg mindeneknek urává lesz, mivelhogy üdvösségének semmi sem árthat. Sőt neki minden kell, hogy hódoljon és üdvösségét szolgálja." A keresztyén király és pap. „Királysága által mindeneknek ura, papsága által Isten hatalmának birtokosa." íme a renaissance álma a szabad emberről megvalósulhat, persze nem úgy, ahogy a renaissance álmodta : a bűne alól felszabadult ember Krisztus által szabados, független úr mindenek fölött ! — A második tétel a külső emberre vonatkozik. A keresztyén ember így gondolkodik: „íme 2