Podmaniczky Pál: A keresztyén istentisztelet lényege valláspsychologiai és dogmatikai alapon kifejtve. Pozsony [1916.]
40 szövetsége áll már. Az ő vére a váltságpénz. A bűn és halál által megkötözöttek felszabadulnak általa. így a kereszt mind Istennek a bűnöst föltétlen érvényű törvénye alapján összetörő haragját, mind a kegyelemben megnyilvánuló bűntörlő és megigazító szeretetét elénk tárja \ A megfeszített Jézus azonban föltámadott 2. Krisztusi tiszte nem ért véget halálával. Ennek döntő fontossága van a kegyelem felől való bizonyosság számára. Mivel a Krisztus föltámadott és él, bűntörlő és Istennel egyesítő közössége nyitva van mindenkor és mindenek számára, tehát örök. Kegyelme a bűn minden következményét, a halált is eltávolítja Isten és ember közül s az embert mindörökre egyesíti Istennel. Jézus feltámadása után a mennybe ment ugyan, de Istennel való egységéből következik, hogy a mint Isten a mennyben „trónol" és mégis mindenütt jelen van, úgy Jézus is az Atya „jobbján" ül — mint közbenjáró ott is teljesíti krisztusi tisztét — s teljes mindeniittjelenvalóságával fogva mégis oly valóságos és teljes közösségben van az övéivel, hogy életfolyamataik egybe torkolnak: ő bennük él, ők benne 3. A Krisztus küldetését a Krisztus művének befejezte után a Lélek kitöltetése követte 1. A Lélek irányítja az embert a Krisztus felé s megláttatja, megösmerteti vele, megadja neki a kegyelem felől való bizonyosságot s így belehelyezi a Krisztus gyülekezetébe. A Lélek munkája tehát mint a Krisztus hatása lesz nyilvánvalóvá. Az ember élete a Krisztusban, a Lélek lakozása az emberben ugyanaz a folyamat. Mind a Krisztusban, mind a Lélekben azonban az Atya is nyilvánvaló egyben. Az ember megváltása a Szentháromság ténye. E christologiai vázlat alapján megállapíthatjuk, hogy a Krisztus művének döntő a jelentősége a kultusz lehetőségének kérdésére 1 Az itt kifejtett váltságelméletnek a dogmatörténeti fejlődéshez, főleg pedig az Anselmus-féle elmélethez való viszonyára nézve I. Schlatter i. m. 327-0. Mi egyrészt Anselmus rationalismusától, másrészt a váltságnak pusztán negativ momentumát kiemelő egyoldalúságától óvakodunk. — Schleiermachernél a váltság objektiv ténye teljesen háttérbe szorul. Jézus fölvesz bennünket istentudata erőteljességébe: ez a megváltás (Der christl. Glaube. II. 79-o.). Fölvesz bennünket zavartalan üdvössége közösségébe: ez a kiengesztelés (i. m. II. 86-0.). A helyettesítő elégtétel tanával szemben fejti ki álláspontját i. m. II. 107-O. L. különben még Schlatter i. m. 323-0. 2 Schlatter i. m. 334-n, 365-0. 3 Itt újra utalunk Rocholl „Die Realpräsenz" cz. már idézett müvének már idézett fejezeteire. Megállapításait majd nem teljesen elfogadhatóknak ítéljük. Hogy tnégis miért nem vesszük föl őket dogmatikai fejtegetéseinkbe, ennek elvi oka van. Szerintünk a dogma közös bizonyosság. Ezért jellemvonása a közösség minden tagja számára való hozzáférhetőség. A speculativ theologiai gondolkodás jogosultságát viszont elismerjük. Speculativ theologiára, a mely a szent írás és a dogma alapján épít tovább a bölcselet adta eszközökkel, ép oly szüségünk van, mint pl. valláspsychologiára. Megállapításait elfogadhatjuk, de nem mint dogmákat. Idővel dogmává lehetnek, de ma még nem azok. A mi — |amesszel szólva = „overbelief", még nem lehet dogma L. Schlatter i. m. 13-o, u. a. Briefe über d. christl. Dogma. 28-o. 4 L. Schlatter: D. christl. Dogma. 367-, 377-, 379-0.
