Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

II. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió századában 1526–1600 - I. szakasz: A protestáns egyházak szertartásai - 43. §. A betegek vigasztalása

szerint rendelje az ő tanítását, és igazán osztogassa az Úr Istennek igéjét. Azaz, hogy a testi bátorságbelieket és az engedetleneket rettegesse az Istennek ítéletivel és haragjával. A megrettent eket pedig vigasztalja és erősítse az Úr Istennek kegyelmességével és annak irgalmasságának hirdetésével. Minekutána ezokáért a beteget tanította, feddette, avagy vigasztalta, hívja be a több népet is, mely jelen levén, kezdje a beteget tanítani, oktatni, inteni ilyen módon. Legelői egy beszéd áll négy részre osztva. Ezt a gyónó imádság követi, a mely után az oldozás, ezután ismét imádság jön, még pedig térdre borulva, a jelenlevők mindegyikével együtt mondandó, a melyet az Úri ima zár be. Szereztetési ige és mellette az osztás. Ennek végével az Isten könyöriiletességére figyelmeztető pár szó, azután bibliaolvasás következik. János III., VI., a CHI. zsolt. vagy a XCL, CXVII. zsolt. Összesen négy agendális beszédet tartalmaz Heltai könyve a betegek vigasztalásáról, a mi azt mutatja, hogy ennek ő nagy fontosságot tulajdonított. Mindegyik beszéd 7—9 oldalon keresztül egyszerű és világos szavakkal fordul a beteghez és a keresztyéni vigasztalásnak mindegyik szép és igaz gyöngyeit tartalmazza. így például az utolsó 5 pontban szól Jézus hívásáról és az Istennek Ígéretéről. 1. Ki az, a ki minket hív? 2. Kihoz hív? 3. Mindnyájunkat hív. 4. Különösen a bűnösöket és betegeket. 5. Miért hív? Igaz örömre, örök boldogságra. Melius már a zürichi szokás felé hajolt, a mit Lavater könyve nálunk is nagyon ismertté tett: „Quia Satan nun quam nobis magis insidiatur, quam si calamitates nos premunt, et hora fatalis imminet, ministri afflictos et aegrotantes accedunt, ut eos ad verarn poenitentiam adhortentur, et verbo Dei erigant. Eucharistiam, quia publica totius coetus est celebritas, morituri non ministrant : sed docent, quomodo et in quem finem a Christo instituta sit, queinqu. fructum ipsi inde percipere debeant, quod in publico coetu cum aliis piis hominibus, corporis et sangvinis Christi symbolis participarünt. " Melius a betegek vigasztalásánál tőlük vallástételt kiván. Fölvetett kérdései, a melyekre vallom, vagy hiszem szavakkal adatott a felelet, — kissé dogmatikus ízzel ugyan — de a