Sörös Béla: A magyar liturgia története I. A keresztyénség behozatalától a XVI. sz. végéig (Budapest, 1904)

I. Rész. A magyar liturgia története a reformáczió előtt - 18. §. A temetés

4. Kérjük a szép szűzanyát Kérje értünk szent fíját, Hogy békességben tartson, Ellenség hogy ne ártson. Szép jel és szép csillag, Szép napunk támadt. Ezután tréfásan elmondja mindegyik kiilön-külön, hogy honnan és miért jött. 18. §. A temetés. A megholtak ünnepélyes eltemetése szokásban volt már az ó-testamentomban, a honnan a keresztyének is átvették. Az elköltözött testvérek hamvait és porait, mivel azok az életben a Szentlélek templomainak neveztettek, holtuk után is kegyeletben tartották. Istentiszteletüket gyakran kényszerülve, majd saját elhatározásukból is, többször tartották a megholtak koporsói mellett. A zsidó siratókat felváltotta a keresztyének gyászoló és vigasztaló éneke. Minden temetés az emberi élet rövidségének és az isteni mindenhatóság megismertetésének, tehát egy valóságos istentiszteletnek szolgált alkalmas idejéül. Ezért csakhamar kialakult egy temetési liturgia is, a mely a rendes istentisztelettől leginkább csak rövidebb voltánál fogva különbözött. A II. században, antióchiai Ignácz idejében a temetési antifónák szokásban voltak. Attól kezdve mind nagyobb pompát és fényt fejtettek ki e szertartás körül, úgy hogy vigasztaló jellegét elvesztve, ez is egy az értelem elől elvont, féltékenyen őrzött czeremóniává változott. Sok régi elemet tartalmaz, de azok, a latin szertartási nyelv használata mellett, a gyászoló közönség előtt értéküket vesztik. Nálunk az ős magyar vallás nagy tiszteletet tanúsított az elhaltak iránt. A túlvilágról alkotott fogalmaik nagyban elősegítették ezt. Temetéseknél az elhaltak iránti kegyelet, a keleti szokásokhoz híven, egészen kegyetlenül nyilatkozott meg kedves állataiknak és tárgyaiknak velük együtt történt elföl-