Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.
I FÜZET A POZSONYI VÉRTÖRVÉNYSZÉK ÁLDOZATAI 1674-ben.
47 kik az Isten igéjéhez, az evangyéliomi elvekhez, az örök igazságokhoz híven az élet és mindent átölelő szeretet igéit vallák és hirdették; elhagyván mindent, a mi nekiek magánál az életnél is kedvesebb és drágább volt, családot és hazát, elhagyván úgy, hogy kibeszélhetetlen szenvedések s nyomorgások után csak évek múltával térjenek vissza a hazába, sokan már csak meghalni; mások pedig úgy, hogy keserű és súlyos megpróbáltatások, zaklatta- tások, kegyetlen kínzások után idegen földön, mely nem szülte s nem nevelte őket, leheljék ki nemes leiköket és ne lássák meg többé testi szemeikkel az ő szerelmeseiket, kiknek karjaiból kiragadtatának, és ne térjenek vissza a hőn szeretett hazának földére többé soha ! Valóban, e szomorú időszakban olyan volt a magyar protestáns egyház, mint az ölyvek és karvalyok által üldöz- tetett galamb és a sasok karmai között vergődő vérző gerlicze, melynek a nálánál, nyers erőre nézve hatalmasabb ellenében semmi oltalma, semmi menedéke nincs. Sem a körülményekben, sem valami hatalomban, sem, fegyvererőben, sem átalában olyanban, mi földi, nem talált oly védeszközre a szorongatott protestántizmus, a melyet végső szüksége, kínos vonaglása esetén, a reá mért halálos csapás feltartóztatására, a hatalommal szemben a mérlegbe vethetett volna, nem volt senkije, semmije könnyein és esedezésein kivül s hogy mégis elháríthatta a végveszélyt magáról, hogy újra életre tért és erőhöz jutott: az UR kegyelme mellett, egyedül erkölcsi súlyának s értékének, melyre elhagyatott helyzetében útalva volt, köszönhetni. Pázmány Péter a protestántizmusnak megesküdt ellensége volt, gyakran a személyeskedésig és pórias- ságig sülyedő modorral vívta irodalmi téren a harczot az ellen ; de ha az ő fegyvereit, melyekkel a protestantizmust ostromolta, megtekintjük, úgy látszik, hogy ő minden türelmetlensége s engesztelhetetlen gyűlölete mellett is nehezen
