Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben. I-III. Lugos 1899-1909.
I FÜZET A POZSONYI VÉRTÖRVÉNYSZÉK ÁLDOZATAI 1674-ben.
120 nélkül. Valaki te ellened gyülekezik, te közötted elesik az!“ — így teljesedett be a mi meg van Írva 2 Korinth. 4, 9: „Háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk.“ Mikor az Egyházmegyék és Egyházkerületek szuny- nyadni látszottak, vagy bátorság hiányban szenvedvén, nem létezők gyanánt tekinttettek: az egyes lelkészek és tanítók hitbátorsága volt a próbakő; az volt a kőszikla, melyen a tajtékzó tenger vészes hullámai megtörtek; ez volt a védbástya, melytől az ostromló ellenség szégyennel volt kénytelen elvonulni; ez volt a pánczél, melyről a reá lövöldözött nyilak visszapattantak; a pozsonyi Vértörvényszék guerillaharczra provocálta a magyar protestáns egyházat, a templomok, iskolák s azokhoz tartozó javadalmak karhatalommal erőszakosan való elfoglalásával, az egyes lelkészek és tanítók személyszerinti megidézte- tésével s merész játékát épen e miatt vesztette el; mig ellenben a magyar protestántismus épen ez által mentetett meg. „Múltúnk mezejéről ugyanis, — igy szól Révész Imre, — nem egy két példát tudnék felhozni arra nézve, hogy egyházi és iskolai szabadságunk ügyét néha néha még azok is, a kiknek kezébe azt a közbizalom tette le, valóságos árúnak tekintették s értékesítették is azt világi előmenetelökre nézve. Az egyházkerületek, megyék és gyülekezetek autonómiáját tehát nemcsak az, hogy szükebb korlátok közé szorítani nem szabad és nem kell, de sőt inkább tágítanunk és szélesbitenünk szükség annak mezejét s az egyházi önvédelem súlypontját nem valami centrális országos hatóságba, hanem a legszélesebb alapra, az egyházi társadalom őselemeire, a gyülekezetekre kell fektetnünk. Soha sem felejtem el, hogy egykor, még ifjú koromban, hazánk egyik kitűnő protestáns tudósával beszélgeték egyházunk üldöztetéseiről. Én azt állitám, hogy sokkal korábban s győzelmesebben ellent lehetett
