Pethes János: Melanchthon Fülöp élete. Budapest 1897.
X. Melanchton családi élete, jellemzése
100 Melanclitonnák meg ne mutatta volna. Ünnepélyes alkalmakkor az ő beszédeit olvasták fel. Sokszor megtörtént, hogy a szónok belekezdett a beszédbe, végét azonban még Melanchton le sem irta. Hát még lia kiterjedt levelezéseit, a mások munkáihoz irt számtalan előszavait tekintjük, akkor láthatjuk csak igazán, mennyi írni valója volt Melanchtonnak ! Gyakran hangsúlyozta, mily nagy szüksége van a keresztyén embernek az alázatosságra és a szerénységre. Az illik a valódi keresztyénhez, hogy embertársait tisztelje, szeresse; azokat kik egy és más dologban ellenkező nézeten vannak, meg ne vesse. Ő maga is szerette a békeséget. A jámborságot és istenfélelmet már gyermekkorában csepegtették belé. Később minél jobban bele- mélyedett az evangélium tanulmányozásába, annál jám- borabbá igyekezett lenni. Az imádságról azt tartotta, nem elégséges az, ha csak magunkban imádkozunk. A mennyei Atya tudja ugyan minden gondolatunkat, s egyetlen sóhajtásunk is ima lehet, de még is jó az imádkozást szavakban kifejeznünk. Krisztus Urunk is azt mondta: Mikor pedig imádkoztok igy szóljatok: „Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben !“ Melanchton reggelenként következőleg imádkozott: „Mindenható, örök Isten! Jézus Krisztusunk Atyja! Ég, föld és emberek teremtője a te egyszülött Fiaddal, a mi Urunk Jézus Krisztussal, a te igéd és képmásoddal, a te szent Lelkeddel: Könyörülj rajtunk és bocsásd meg bűneinket a te szent Fiadnak érdemeiért, kit Te csodálatos végzésed folytán közbenjárónkká tettél; szentelj meg szent Lelkeddel melyet az apostolokra kitöltöttél; engedd,
