Haubner Máté dunántúli evang. superintendens emléke. Sopron 1881.
3. Haubner Máté superintendens életrajza. Külön lenyomat a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap* 1881. évi folyamából. Irta Poszvék Sándor lelkész, a soproni theologiai tanintézet tanára
43 hatása alatt folyt le a kerületi közgyűlés, mely az ünnepély részletes leírását jegyzőkönyvébe — örök emlékűi — felvétetni határozta. Haubner elégtételre, sem hitsorsosi, sem polgártársai előtt nem szorult; — úgy az országos, mintáz egyházi közvéleménynek rokon- szenve azon mérvben fokozódott irányában, amely mérvben egy szent eszme külső, pillanatyi vereségének sújtó következményei reá nehezültek. De szükséges volt e fényes elégtétel a reactió embereivel szemben, kiket erkölcsi fegyverrel, a világ szeme láttára kellett megbuktatni, hogy igy lassanként rendszerükkel együtt a semmiség homályába szorittassanak. Haubner teljes rehabilitatiója azonos volt a cs. kormány erkölcsi vereségével; — az hatalmas lökést, halálos döfést nyert s gyengén védekezve hátrálnia kellett. Ez idő óta az egyik positiót a másik után adta fel — a hatalmas támadásnak ellentállni nem vala képes; tűrnie kellett a jogaira hivatkozó autonom egyháznak rohamos előnyomulását, — napjai meg valának számlálva! Haubner jellemképében szép vonás, hogy azon kitüntetéseket, melyeknek ekkor tárgya volt, nem tulajdonította személyének, hanem azon eszmének, melylyel nevét szoros kapcsolatba hozták. Sőt határozottan ellene nyilatkozott azon tüntető ovatióknak, melyekkel mindenütt találkozott. De hiában! a lelkesült közvélemény lázas izgatottságában szem elől szokta téveszteni azon gyengéd tekintetet, melyet annak egyéni óhaja iránt tanúsítania kellene, kit karjain hordoz. 1861. april havában Haubner Geresdről Győrbe költözött, hogy egykori hívei folytonos ostromlásának engedve, köztök ismét elfoglalja azt az állást, melyhez anynyi édes-gyászos emlék köté. Nem kis küzdelmébe került, valóságos önmegtagadás gyümölcse volt ez önelhatározása. A győriek azt a Haubnert ismerték, ki egykor, a férfikor teremtő éveiben, köztük mint szónok s lelkipásztor, mint egyházkormányzó s honpolgár, közelismeréssel találkozó áldásdús munkásságot fejtett ki. A férfiból lett aggastyán, ki érezte, hogy — ha azon válságos évek erejét nem törheték is meg — szelleme már nem rendelkezik azzal a ruganyossággal, mely egykor sokoldalú működésének alapfeltételét képezte. Ennek tudata s hálás kegyelete a geresdi gyülekezet iránt nehezítette meg a harcot, melyet vívott, midőn a győriek kérésekkel ostromolták. O végre is engedett, engednie kellett, midőn egykori hívei arra hivatkoztak, hogy évek óta sokat hányatott egyházokban a jobb jövő útjáiiak egyengetése egyedül attól van függővé téve, élére áll-e az a férfi, kiben az öszszes hívek szeretetteljes bizalma