Sztehlo Kornél: Felolvasások V. A Boromaeus Encyklika történelmi megvilágításban. VI. Quo vadis? (Budapest, 1910)

Quo vadís?

34 elvégre a tudomány úgynevezett hypotliéziseivel a túlvilági lét kérdésében egy mákszemnyivel sem jutunk előbbre, mint a keresztyénség legendáival. Poézis ez is, poézis amaz is, a kiilömbség talán csak az, hogy a hypothézisek hidegen hagynak, a keresztyén legendákban való hit pedig boldogít. És mégsem szabad a látcsövet és a spectroscopot reménytelenül letennünk. Sőt a kételyeken keresztül tör és megszilárdul vallásos hitünk és látókörünk tágulásával sokkal magasztosabb és lelkünket Istenhez inkább felemelő látomány tárul fel előttünk a világ és az Isten szemléletében. Amit a tudomány lerontott, az csak a mithosz külső köntöse, az annak lényegét képező eszmét, az emberi léleknek az Istennel való egyesülése eszméjét, melyben a régi kultúrnépek valamennyien hittek és amely a halhatatlanságról és az örök életről való keresztyén hit belső magvát képezi, a tudomány felfedezései nem érintették. Hogy mikép és hol történik ez az egyesülés, azt ne kutassuk. De ez a hit érintetlenül fennáll akkor is, ha az élet utáni egyéni lét eszméjéről lemondunk. Hiszen az Istennel a lét okával való egyesülés az egyéni lét folytatását jóformán kizárja. Ki fog az Óceánba vegyülő vízcsepp részére külön egyéni létet követelni ? Az Isten az örökkévalóság, és a vele egyesülő emberi lélek osztályosa az örökkévalóságnak. Látjuk ezt az örökkévalóságot az égi testek keletkezésénél, pusztulásánál és újból feltámadásánál, látjuk a végnélküliséget a térben és időben, látjuk az erő örökkévalóságát, látjuk a hajthatatlan törvényeket, amelyek éppúgy a billió kilométernyi területü nagy égi testeknek, valamint a föld legparányibb férgének életét, fejlődését és fennmaradását biztosítják, látjuk az Isten véghetetlen hatalmát és azt a nagy gondozásra valló bámulatos célszerűséget a természetben, amely mindent ugy rendezett be, hogy még a védtelen növény is képes magát a káros behatások ellen megvédelmezni, látjuk,