Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

17. A Selmecbányai diákok. Breznyik János

313 koltak, szavaltak. Ez volt az igazán közvetlen és meleg irodalomtörténeti oktatás. Az önképzőkört később Masznvik Endrének, a lelkes tanárelnöknek sugalmazására Petőfi-körnek nevezték el. Keressük hát történetében a Petőfinyomokat. Petrovios Sándort, noha még csak hatodik osztályos tanuló volt, kivételes megtiszteltetésből rendes tagnak vették föl. (1838.) És megmutatta, hogy érdemes volt érte kivételt tenni. Kétsze/r szavalt. Mind a kétszer dicséretet aratott. Verset írt a „Hűtelen"-hez. Érdemkönyvbe írták. Bírált, megdicsérték. Mikor elhagyta az iskolát, azt írták róla a jegyzőkönyvbe: „...(munkáiban) a költészet kecse oly kitűnő volt, hogy meglepve, figyelnünk kellett." Az aranyos, jó fiúk, a pompás emberismerők, ezzel a dicsérettel önbizalmat adtak társuknak, aki ekkor vágott neki annak az útnak, „ahol bolygó lába száz tövisre hágott". Annál nagyobb dolog volt ez, mert az iskola maga éppen nem ébresztgette önbizalmát, sőt a történelemből szekundát, a magyar nyelvből alig kielégítőt, vagyis félszekundát kapott. Azt azonban ne higgyük el, hogy az illető tanár ezt tótoskodásból, a magyarfiú iránt való ellenérzésből tette volna. A pedáns és szigorú ember személyválogatás nélkül bőven osztogatta a szekundát németnek, tótnak, magyarnak egyaránt. De térjünk át vidámabb témára. Keressük az önképzőkör történetében Mikszáth Kálmán nyomait. 1865-ben ő szerkesztette, mint a kör főjegyzője a Korány, mai szóval Hajnal című ifjúsági lapot. Dereng már a humorista hajnala is. „Az én Gyuri bácsim" című humoros rajzával, a jegyzőkönyv szerint „az egész kört felvidámította; (a mű) érde10