Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)
15. Herman Ottó
84 ságból, járta az országot, kutatva, gyűjtögetve az állatvilág kincseit. Erdélybe is eljutott és itt megragadta Erdélynek nemcsak természeti kincsvilága, hanem különleges lelke is. Ő is, mint vele mi olyan sokan, második szülőföldje gyanánt fogadta be Erdélyt szívébe. Szeretettel, de aggódó szeretette] hallgatta Erdély szív.e dobogását. „Még egy mérges csók" címen évek múlva írt cikkében az oláh kérdéssel foglalkozott, feltárva, sok magyar ember megdöbbenésére, a műveletlen oláh néptömegnek a szétszórva élő magyarságot magához vonzó erejét. Hányszor fogadja- az oláh pópa csókkal a görög keleti egyház kebelébe az áttérő eloláhosodott kál vinista magyar embert. Ez a nemzetgyilkoló mérges csók. Heiman szerencséjére, de a magyar tudomány szerencséjére is, megszerette őt Brassai Sámuel, a kolozsvári unitárius professzor, a nagy polihisztor, akit bámulói félig tréfásan, félig komolyan mindentudónak mondtak. Brassai bizalmából rendezte az Erdélyi Múzeum állattani gyűjteményét. És pedig olyan buzgósággal, szakértéssel, hogy egyszerre megalapította tudós-hírnevét. Közben járta Erdélyt, különösen a Mezőség tóvidékét. Figyelte a madarakat és ezeknek vonulását. Majd öt esztendeig a pókokat tanulmányozta. Már a Nemzeti Múzeum állattani tárának segédőre volt, mikor megírta a magyarországi pókfauna ismertetését. És pedig olyan érdekesen, hogy igazzá lett, amit barátainak mondott, mikor ingerkedtek vele ai csúf pókokkal való foglalkozásáért: „Várjatok, még tiveletek is megszerettetem a természetnek ezeket a legérdekesebb állatait." De tanulmányozta az embert is, a természetnek minket mégis legjobban érdeklő alkotását. A népnek különösen azt a rétegét figyelte szerető gond-