Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

2. Dévay Bíró Mátyás

12 Újra belerohant a veszedelembe. Budán hirdette ismét az evangéliumot. Itt a király helytartója elé állították. Ez elrendelte, hogy hitvitát álljon egy katholikus pappal. De az ilyen nagy úr hamar ellinja az efféle vitatkozást. Kigördíttetett a palota udvarára két kis puskaporos hordót, hosszú kanócot dugatott mindegyikbe és meggyújtatta a végüket. Ekkor azt mondta: Döntsön közöttük az Isten. Egyikük üljön az egyik, a másik amarra a hordóra. Aki alatt elébb felrobban a. hordóban a. puskapor, az a vesztes, a másik mint győztes, elmehet dicsőségesen. Dévay vígan feliilt a hordóra, a pápista pap gyáván elpárolgott. Ekkor a helytartó bántatlanul elbocsátotta Dévayt, mert á magyar ember tiszteli a bőst. Már pedig Dévay ekkor megmutatta, hogy még az „ördögtől", vagyis a legnagyobb veszedelemtől sem fél. Mert ez ott leselkedett a puskaporos hordó fenekén, várva a felszabadító szikrát, hogy pusztítson és gyilkoljon. Dévay ezután bejárta újra és újra az országot. Olyan vándorapostol volt, mint valaha Pál apostol. Szenvedett is annyit, mint az. Ki győzné elszámlálni, hányszor került börtönbe, hányszor kellett elbujdosnia egy-egy pihenő helyéről. Csodának nevezhetjük a haláltól való megszabadulását. De végtelenül nemes szívééi t, nagy tudományáéi !, ékesen szólásáért megszerették a leghatalmasabb főurak. Egymásután a. tiszta evangélium hívei lettek. A végső veszedelemben mindig Dévay megmentésére siettek. Egy ilyen hatalmas pártfogójának, Török Bálint özvegyének védelme alatt élt ennek városában, Debrecenben. Ez az evangélikus nagyasszony olyan lelkes híve volt egyházunknak, hogy