Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

15. Petőfi Sándor

96 Ezzel véget is értek a tanulói évek; befejeződött a protestáns iskolák reá való közvetlen líatása. De közvetve megérezte még a protestáns iskola nevelő és éltető hatását: Arany János barátságában, akiben, mondhatjuk, megdicsőülve nyilatkozik meg a protestáns, a református kollégiumok egészséges, tiszta, fennenszárnyaló lelke. Arany különben, habár a Toldi megjelenése korában jegyző volt, de előtte is, utána is, mint szalontai, illetőleg nagykőrösi tanár, az iskola világában élt. És komoly pontosságával, mindenben az epikai hitelt kereső, a forrásokra visszamenő alaposságával bizonyos tekintetben haláláig megmaradt kálvinista tanárnak. A két nagy lélek < kölcsönösen nevelte egymást. Petőfi tüzének lobogása lángolásra indította a csendesebb Aranyt, aki a maga részéről méx-sékelte, mintegy nyugodtabb mederbe terelte Petőfi szertelen hevét. Az ifjabbik sokat tanult idősebb, alaposabban képzett társától, viszonzásul munkakedvre lelkesítette. Sokszor egymásban találták fel elsősorban a megértő, lelkesedő és lelkesítő közönséget. Akárhányszor közös vagy rokon tárgyról egymás kedvéért írtak. Barátságuk, melyet Petőfi haláláig semmi se zavart meg, előttünk a kálvinista és a lutheri lélek testvériségének szent jelképe is. Mint magyarok pedig úgy tekinthetünk fel reájuk, ahogyan a görögök Castorra és Polluxra, a Dioskurokra, akik seregüket diadalra vezették a marathoni csatában és állandóan fentragyogtak a görög égen, mutatva az utat az éj tévelygő vándorának. A mi nemzetünk nagy éjszakájában is ott ragyog fejünk felett a mi Dioskurjaink csillagpárja; azt a felemelő érzést keltve bennünk, hogy az a nemzet, melynek Petőfi Sándora és Arany Jánosa van, örökre nagy marad, ha százszor megcsonkítják is országa határait.