Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

15. Petőfi Sándor

92 volt első ízben szerelmes. Ha elolvassuk Osváth Gedeon érdekes könyvét a költő aszódi éveiről, azt látjuk, hogy az igazi Petőfi: a barátság, a természet, a szabadság és a szerelem lantosa, már Aszódon bontogatta a szárnyait. Korén professzort is szerette Petőfi. Egy utazása alkalmával nagyobb kerülőt tett, csakhogy hálás szívvel üdvözölhesse. Ebből látszik, hogy ez a tót anyanyelvű ember, jó magyar ember volt, mert különben Petőfi nem szerette volna. Pedig jól kiismerhette, hiszen a két év alatt vele, illetőleg nála lakott. Az 1838—39-i évre Petőfi a Selmecbányái evangélikus líceum tanulója lett. Ez a regényes fekvésű város, érdekes életével, sajátságos diákszokásaival megragadta a képzeletét. Kiváló tanára, Dezséri Bolemann István megnyerte tiszteletét és szeretetét, örömmel írta Pozsonyba, egy volt aszódi tanulótársának: „Hála Isten, a jó Bolemann még se megy el hozzátok, s így nem vesztjük el." Bolemann néhány év múlva mégis elfogadta a pozsonyi líceumba való meghívását és haláláig ennek a híres iskolának egyik legnagyobb biiszkesé'ge lett. Selmeoen került Petőfi egy nevezetes evangélikus iskolai intézmény, az önképzőkör hatása alá. Ennek, hogy úgy mondjuk alkotmányos

1 élete, szabad szelleme hozzájárult ahhoz, hogy veleszületett függetlenségi ösztöne öntudatossá fejlődjék. A dacos büszkeség lutheri lelke senkiben sem élhetett volna jobban, mint Petőfiben élt. Sokat el lehet képzelnünk, de azt az egyet nem, hogy Petőfi elálljon attól, amit helyesnek és igaznak tartott. Életrajzának jeligéjéül bátran oda lehetne írni a wormsi Luther bátor szavát: „Itt állok, máskép nem tehetek! Isten engem úgy segéljen!"