Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

15. Petőfi Sándor

86 Bajza, mint a bánat költője kezdte életét, mint a bánat fia fejezte be. Jött a szabadságharc nagy vihara, mely a magyar erdő annyi madárfészkét feldúlta, mely annyi költői pályát kettészakított, annyi költői szívet megtört. Bajza, mint Kossuth Hírlapjának szerkesztője, buzgón szolgálta a nemzeti ügyet. A nagy összeomlás után vőtársával, hű barátjával, Vörösmartyval, saját .hazájában hontalanul bujdosott. Majd az idők némileg jobbra fordultával visszatért otthonába. De egészsége fokról-fokra hanyatlott; végre a nagy elme elborult. Végtelenül megható dolog, hogy dicső múltjából emlékezete tábláján csak egy név maradt meg: a szeretett vezérnek, Kisfaludy Károlynak neve. Ha ezt kimondták előtte, keservesen zokogott. Mint költő és író, mint hazafi, mint egyházunk hű tagja, mint Székácsnak, mindenek fölött pedig mint Petőfinek „felfedezője", irodalmunkba bevezetője, örök időkre szóló dicsőséget szerzett nevének. PETŐFI SÁNDOR. Mikor a Petőfi nevet leírom, mintha valami áldott melegség áradna el a szívemen, mert egyesíti ez magában a két legkedvesebbet: a magyarság géniuszát és a protestantizmusét, amit megszemélyesítve Luther lelkének nevezünk. Elsősorban a magyarságét. Bizonyos, hogy Petőfinek magyar ősei voltak, habár családi neve nem hangzik is magyarosan és habár hiányosan ismert családfája nem is tud erről számot adni. A Petrovicsok régi nemes családjának T. Lipót 1667-ben adta a kézben* kivont kardot ábrázoló címert, mely rokon az Arany Jánoséval,