Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

7. A Perlakyak papi nemzetsége

50 és Perlaky-szellemességgel korholta az elaludottszívű magyarokat. Szívemhez azonban legközelebb áll a másik Perlaky Dávid, a templomokat építő vándorpapnak a fia, a bezii lelkész, a győrmegyei esperes. Mert ő mint szülővármegyém esperese, szinte családtagként, elevenen áll apám elbeszélései alapján a lelkem előtt. Ü volt aztán az igazi kuruc magyar ember! Szótárából hiányzott az a szó, hogy: „félelem", éppen úgy, mint Napóleonéból a „lehetetlenség" szó. 1848-ban küldöttség járt gróf Zichy Ferencnél, a „schwarzgelb" főúrnál, kérve, hogy eszközölje ki Haubner Máténak, a hazafias magaviseletéért bebörtönzött dunántúli püspöknek szabadonbocsátását. Perlaky Dávid, mint a küldöttség legidősebb tagja, magának követelte a szónoklás jogát. És ö nem kért, hanem követelt. Ismételten odavágta a hüledező főúr szemébe: „Kétmillió elnyomott protestáns nevében szólok." Úgyhogy végre ez gőgösen vetette vissza: „Ha az uraknak kétmillió hívük van, nekünk meg ágyúink vannak." „TJgy-e jól megmondogattam neki! — kérdezte Perlaky Dávid naiv büszkeséggel. Bizony már Windischgrätzhez Budán, az öreget nem is értesítve, mentek el az urak. Féltek, hogy kemény fellépésével még meghiusítja küldetésük célját. Váltig dohogott azután: „Pedig de jól oclamondtam volna neki." A Bach-korszakban is megmaradt bátor magyar embernek, osztrákgyűlölőnek. Jellemző anekdotaként emlegetik róla, hogy viharos időben, a tornácán állva, mikor közelében villám csapott le, így fohászkodott: „Én istenem, hát már te is a jó magyar embereket kerülgeted a mennyköveddel, Pe-