Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

4. Wallaszky Pál

33 Hatalmas termete, tiszteletet parancsoló, de egy­úttal rokonszenvet ébresztő arca, szívhez szóló hangja, a szegényekkel szemben nyájas, a nagy urakkal szemben, ha kellett, büszke fel lépése, pezsgő lutheri humora — mindenkivel megéreztették, aki közelébe jutott, hogy nem közönséges ember. Jolsva katholikus földesura, a hatalmas Koháry herceg, évenként száz aranyat küldött neki, hogy ezzel meg­mutassa iránta való tiszteletét. De szerették leg­szegényebb hívei is, akikkel családias közvetlenség­gel társalgott. Sugalmazó hatása alól magukat ki­vonni nem tudták. Hazafias papjuk példájára a jolsvai tótok is mindig kitűntek a magyar hazához való hűséges ragaszkodásukkal. Szellemességének, humorának sziporkáiról anek­doták szálltak szájról-szájra. Egy alkalommal egyik híve azzal a szokásos mon­dással kezdte a vele való társalgást: „De régen nem láttam a nagytiszteletű urat." — „Pedig engem mindennap láthatna a templomban" — volt a bizo­nyára találó felelet. Máskor három szuplikáns-diák vendégétől, mikor ebédnél éppen bort készült poharukba tölteni, meg­kérdezte, tudják-e, hogyan van a bibo (iszom) igé­nek a mult ideje? Egyik azt felelte: bipszi, a má­sik: bapszi; végre a harmadik eltalálta, hogy bibi. Ennek egymagának töltött csak bort, ezt a kis latin verset rögtönözve: „Dat bibere bibi, bipsi, bapsique carebunt." Ezt magyarul így lehetne mondani: „Bort kap a bibi, de szomjan epedhet a bapszi s a bipszi." Nyolcvanhároméves korában húnyt el az „öreg Toldi", nemzete és egyháza becsületének lelkes és diadalmas védelmezője. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom