Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

4. Wallaszky Pál

33 Hatalmas termete, tiszteletet parancsoló, de egyúttal rokonszenvet ébresztő arca, szívhez szóló hangja, a szegényekkel szemben nyájas, a nagy urakkal szemben, ha kellett, büszke fel lépése, pezsgő lutheri humora — mindenkivel megéreztették, aki közelébe jutott, hogy nem közönséges ember. Jolsva katholikus földesura, a hatalmas Koháry herceg, évenként száz aranyat küldött neki, hogy ezzel megmutassa iránta való tiszteletét. De szerették legszegényebb hívei is, akikkel családias közvetlenséggel társalgott. Sugalmazó hatása alól magukat kivonni nem tudták. Hazafias papjuk példájára a jolsvai tótok is mindig kitűntek a magyar hazához való hűséges ragaszkodásukkal. Szellemességének, humorának sziporkáiról anekdoták szálltak szájról-szájra. Egy alkalommal egyik híve azzal a szokásos mondással kezdte a vele való társalgást: „De régen nem láttam a nagytiszteletű urat." — „Pedig engem mindennap láthatna a templomban" — volt a bizonyára találó felelet. Máskor három szuplikáns-diák vendégétől, mikor ebédnél éppen bort készült poharukba tölteni, megkérdezte, tudják-e, hogyan van a bibo (iszom) igének a mult ideje? Egyik azt felelte: bipszi, a másik: bapszi; végre a harmadik eltalálta, hogy bibi. Ennek egymagának töltött csak bort, ezt a kis latin verset rögtönözve: „Dat bibere bibi, bipsi, bapsique carebunt." Ezt magyarul így lehetne mondani: „Bort kap a bibi, de szomjan epedhet a bapszi s a bipszi." Nyolcvanhároméves korában húnyt el az „öreg Toldi", nemzete és egyháza becsületének lelkes és diadalmas védelmezője. 4