Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

24. Mária Dorottya

140 jét, Schillert sarjadzó egyik legnemesebb német törzsnek, a sváb törzsnek méltó leánya, mint majd közel félszázaddal később egy bajor hercegnő — Erzsébet királyné —, nemes lelkének teljes erejével megszeretett bennünket. Megtanult — mint láttuk, Schediustól — magyarul és szívesen beszélt új hazája nyelvén. 1826-ban a rendek üdvözlő küldöttségének, általános örömére, magyarul válaszolt. A magyar íróknak pártfogója volt. A régi okleveleket, például a II. Lajos özvegyére vonatkozókat, összegyűjtette és egyetemes egyházunknak ajándékozta. Bauhofer Györggyel, kedves budai papjával megíratta a magyarhoni evangélikus egyház történetét. Leányai, Henriette és Erzsébet mellé magyar játszótársakat hívott. Mostohafia, Tstván és édesfia, József az ő örömére együtt pajtáskodtak és birkóztak az alcsúti parasztgyerekekkel, akik sokszor bekiabáltak a rácsos kapun a kastély udvarára: „Palatínus Pista, gyere játszani!" Budán meg együtt kugliztak a várkertbe meghívott gimnázistákkal. Magyar érzése mellett a legjobb bizonyság a legnagyobb magyar, aki azt írta róla,: „Hű volt országunkhoz és nemzetünkhöz!" — És aki fiát, Bélát, utasította, bogy Belgiumban járván tisztelegjen Henriette királynénál és hozza meg a hírét, méltó ivadéka-e nemzetünket szerető édesanyjának'? Viszont a nádorné Széchenyit nagyrabecsülte és kedvelte, úgyhogy a nádor csak úgy emlegette őt előtte: „A te barátod, Széchenyi!" De nemcsak a legnagyobb magyart, hanem a legkisebb magyarokat is szerette: az alcsúti szegény emberékkel a legkedvesebb közvetlenséggel társalgott. Természetesség jellemezte, eltérőleg a merev habsburgi szertartásosságtól. Ezt a tulajdonságát is örökölték utódai, így fia, József, aki még a le-