Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

18. A diákélet humora és Mikszáth Kálmán

106 törvénytülő tanárokon és odavágta büszkén: „Eh! ma diák, holnap katona!" Aki olvasta Homerosban, milyen hatalmas kacajra fakadtak az olympusi istenek, mikor Vulkán, a bicebóca isten fürgén felszolgálva az asztalnál, ki-ki loccsantotta a kelyhekből a nektárt — az képzelheti el a jelenetet, ami következett. Nevetett a bírák testülete, nevetett a komoly Bocsor István, majd az egész diákság, vele Jókai is. És a „Mégis mozog a föld" debreceni diákjában, sánta Biróczyban örökre él a pápai lutheránus diák kedves alakja. Ez a kis történet pedig arra is megtanít bennünket: mi a humor? Ködön áttörő napsugár. A saját bajára, nyomorúságára vidáman letekintő, derült kedély szivárványos ragyogása. Nem csoda hát, ha a humor legbővebben a diákok között buzog, akik a legolcsóbb helyről, a legfelsőbb karzatnak a színpad felé eső padjáról nézik az élet komédiáját. De onnan belátnak a színfalak mögé és derülten tekintenek le a páholyokban ülő nagyképű előkelőségekre. Ki is figuráznak mindenkit és mindent, még az éhséget is, pedig az elég kínos lehet egészséges gyomruknak. Es módjuk van benne elég, mint énekes koldusdiák korában Luthernek is volt, de aki szintén minden gondja, baja, küzdelme között pezsgő humorú diák-lélek maradt holtáig. És bizony szelleme sziporkáival sokszor talán még fájóbban sebezte gőgös ellenségeit, mint logikájának súlyos buzogányával. Fölibe kerekedik a diák a maga urainak, apró zsarnokainak is; ezer és ezer megtörtént és meg nem történt anekdotát mesélve róluk és felruházva őket találónál találóbb tréfás nevekkel. Mint mikor mi ideges, de tüzes, lelkes, Homérosimádó, cingár, ifjú tanárunkat „Kis Achilles"-nek neveztük el. Vagy mikor a diákok mértani figurák