Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

16. Gyóni Géza

100 az életet. A „Rab magyar imája" egyike a legszebb vallásos költeményeknek. Igazi helyzetdal, csakhogy nem a képzelet, hanem a keserves valóság által adott helyzeté: „Csukódjatok be rácsos ablakok; Isten szemei csak ti nyíljatok, Isten szemei, fényes csillagok, l?abságos éjben, bús térdeplésben Lássátok szegény esdeklő rabot." Majd kedves jó Mihály testvérét, fogolytársát is eltemette és „öröme van a pacsirtának" című fölséges költeményében elsiratta. Lelke elvesztette utolsó földi támaszát. Jézus című töredékül maradt, de így is művészileg szép elbeszélő költeményében elmondta, hogy Jézus visszajött a földre és szomorúan látta az embereket éppen olyan silányaknak, mint kétezer évvel előbb. Ez a költemény mintegy végső fel jaj dúlása volt kétségbeesett lelkének. Elgyengült szervezete nem bírta el tovább a lelki és testi szenvedések reámért súlyos keresztjét és 1917 június 25-én elhúnyt. A gyötrelmek Golgotája után megváltás és megdicsőülés volt neki a halál. Mint a tengeri csiga könnyéből a drágagyöngy, úgy termettek Gyóni szenvedéseiből a költészet legszebb gyöngyei, nemzetünk örök értékei. Mert igaz az, amit éppen maga a költő mond: A szenvedés sosem elég, S nincs lám, melynél nagyobb ne volna, Az ember becsmérli elébb, Aztán mint virágot ápolja. Mi szépség volt és szép marad, Job könyvétől Chopin könnyéig: Ott ért a bánatfák alatt És mind öröklő fénnyel fénylik.