Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

27 Levelei vitték liaza hónaponként a hírét a sike reinek, miket új körében aratott. Erzsike sokszor nem is látta örömkönnyeitől a betűket, úrnője kivette kezéből s maga olvasta végig a levelet. rnsulanus kitüntetéssel letette a magiszteri, vagyis bölcsészet-doktori vizsgálatot. Melanchton nagyon megdicsérte a görög dolgozatát. Dévai hazatávozásával, Briccius indítványára a magyar diákok egyhangúlag megválasztották szenioruknak. Elment tisztelegni az új választmánnyal Lutherhez. Pompás üdvözlő beszédet „vágott ki". Németül kezdte, latinul, majd görögül folytatta és egy „beresic boró" féle héber idézettel fejezte be. Bugenhagen is ott volt és annyira megtetszett neki az ifjú szónok, hogy meghívta vízkereszt ünnepére prédikálni a városi templomba. Zsúfolásig megtelt a templom a népszerű magyar szenior prédikációjára. Luther maga is idejött aznap istentiszteletre. Különösen tetszett a prédikációnak ez a részlete: „Ahogyan valamikor a napkeleti bölcsek Jézushoz, úgy jöttek el most egy napkeleti népnek istenes bölcseségre vágyó fiai a napnyugati bölcsekhez. Itt a magasan lobogó oltári lángnál meggyújtják a fáklyájukat és világosságot visznek haza a nagy éjszakába. Ott náluk most a gyásznak éjszakája borong, mert nemzetük élethalál harcot vív a vad pogány százszoros erejével, nemcsak magát, de az egész keresztyénséget védelmezve. És a nagy keresztyén nemzetek mégis cserben hagyták. Sőt a „legkeresztyénibb" király, a francia, a pápával, „a keresztyénség atyjá"-val egyetértve rázudította a pogány török vad dühét a magyarságra, „a keresztyénség védőbástyájáéra. És még ezek merik vádolni a reformációt, mintha része volna a Magyarországra nehezedő „törökátok"-ban. Te, a reformáció nemzete, te Európa legelső nemzete, ne hagyd cserben Európa legboldogtalanabb