Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

25 lelkét is. Pedig mire odaért, lejárt a császári menedéklevél határideje és ő azzal a bizonyossággal haladt útján, hogy Wormsban a halálos verem várja. És jól esett Insulanusnak, hogy Luther egész lényén láthatta azt a büszkeséget, amely a magyar embernek is tulajdonsága, akár párducbőrkacagányt, akár báránybőrbekecset visel. Ö, a jobbágyfiú, meglátta és megszerette Lutherben a büszke életerőt, amit paraszt őseitől örökölt, ami ezt a thüringiai tölgyet olyan érdessé tette, hogy aki nekiment, jól megütötte a homlokát, még ha korona volt is a fején. Azután megragadta a lelkét Luther előadása. Nem hiába bányász ősök ivadéka, gondolta Insulanus, de le is száll a Római-levél titkainak a legmélyebb rejtekébe s onnan hozza elő a gondolataranyakat. Előadásról hazamenet alig bírt magával a lelkesedéstől, mialatt Bricciusnak elmondta, milyen hatást tett rá Luther első látásra is. A jó Briccius vele örült s két jellemző történetet mesélt neki Lutherről: „Tudod-e hogyan járt vele VIII. Henrik, ez a félig őrült, félig gonosz angol király? Irt, vagy íratott Luther ellen egy zagyvalék és alantjáró könyvet a hét szentség védelmére. Egyike ebben még a tűrhetőbb kifejezéseknek: „Te Luther, te veszett farkas, folyik a véres nyálad, amint az Úr nyája körül ólálkodol." Felelhetett-e erre Luther mással, mint azzal, hogy ellenfelét asinus coronatusnak (koronás szamárnak) nevezte. Mennyire megbotránkoztak ezen Luther nagyképű ellenségei: műveiből minden erős mondást összegyűjtöttek. Jókora bokréta lett belőle. Be nagv dolog! Ellenségeinek gorombaságaiból százszor ak-