Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

14 den veréb a gyöngyösmenti fűzfákon. A sárvári „közvélemény" pedig már évek óta egymasnak szánta őket. „Ne búsuljatok gyerekek, liárom esztendő nem a világ. Minden hónapban írok neked: az Erzsike kezével. Te is írhatsz hónaponként és Erzsike részére külön levélkét tehetsz bele a leveledbe." így megvigasztalta őket, azután magukra hagyta, s akkor egymást vigasztalták. * Elröpült a két hét. Felvirradt szeptember első vasárnapja. Mártonnak az utolsó, hosszú három esztendőre az édes Sárvárott. A sárvári öreg templom, mint minden vasárnap, ma is zsúfolásig megtelt. Mikor mi belépünk, az esperes úr éppen az oltári szolgálatot tartja. De milyen különös. Majdnem mise ez, csakhogy magyarul van. A bölcs Luther és hűséges magyar követői „a gyengébbek kedvéért" csak lépésről lépésre reformálták az istentiszteletet. A fődolog az ige tiszta hirdetése. A többi, „adiaforon", „másodrendű valami." A szószékre Szilveszter uram ment fel. Nem a szokott módon kezdte a bevezetést. Felolvasta Tinódi Lantos Sebestyén diáknak, Enyingi Török Bálint fiai nevelőjének levelét, amit Pápáról írt Orsolya nagyságos asszonyunknak. A levél szomorú magja ez: „Sebesült katonák meghozták a hírét, hogy Szolimán, ez a sátán fajzata csellel elfoglalta Budavárát; nagy jó urunkat börtönbe vetette; ki tudja, látjuk-e többet? Szegény nagyasszonyunk, BempflingenKata őnagysága azóta se holt, se eleven. Bárcsak sírni tudna. De olyan mint egy Niobé szobor. Elesett a mi fejünk koronája! Jaj most nékünk, mert vét-