Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

II. Az alapelvek bírálata

28 tikus észvallása, mint a kritikai morálphilosophia s közelebbről a kategorikus imperativus közvetlen folyománya nem érti a vallásnak életközösségi jellegét, az embernek az istennel való kedélyi életviszonyát, a miért is az újabb vallásphilosophiának Kant, Schleiermacher és Hegel összeegyeztetésére kell törekednie a vallásfogalom philos. megállapítása tekintetében. Hiányzik nála közelebbről a vallásosnak és erkölcsinek egymáshoz való helyes viszonya, mert a vallásban már az erkölcsiség autonómiájának megsértését látta. A vallás eszméit egészen az erkölcsi tudatra állapítja, s ugyanazt teszi magával a vallással is. A vallás a maga egészében az erkölcsiségen alapszik; ettől függ nemcsak eszméinek igazsága, hanem gyakorlati becse is. Maga az erkölcsiség teljesen független a vallástól, vagy legalább csak az az igazi erkölcsiség, a mi a vallástól független. Vallásának tehát pozitív önálló tartalma nincsen, legfeljebb az isteni parancsolatokként elismert kötelességek sorozata. Ε morális tartalom szerint magyarázandó minden dogma, s az észhit minden történeti hit egyedüli megítélő mértéke, a melynek alakzatai csak nevelő eszközül szolgálnak a jövendő morális hitre. Philos. hittételként hirdeti, hogy az erkölcsiségre való nevelés az egyház műve, mely társadalmi formáival az erkölcsi élet ápolását s ez alapon az «istenországa» megvalósulását eszközli. Az egyház mint történeti intézmény megállapítója Jézus Krisztus, ki a jó elvének, az emberiség ethikai ideáljának per-