Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

17 Kant szerint az akarat szabadságát szentesítő erkölcsi törvény a bennünket föltétlenül kötelező lelkiismereti törvénynyel azonos, a melynek reális alapja az eredeti morális érzékben, formája a hategorikus imperativusban, közvetlen folyománya pedig a kategorikusan követeltnek önállóságában van. A szabadságban nyilvánul a személyiség magasabb lényege, s mint erkölcsileg szabad szellem él az ember egy magasabb erkölcsi világrendben. De nem minden akaratnak van morális jelentősége: morális, azaz «szabad és tiszta» csak az az akarat, a mely az önzőnek és érzékinek körétől lényegesen különbözik, s a melynek követése az emberi méltóság elérésére vezet. Az akarat szabadsága közelebbről az ész ama tulajdonsága, a melynél fogva az az absolut causalitás, illetve az öntörvényhozás és önelhatározás jelentőségével bir. «Mert szabadság s az akarat önelhatározása — úgymond Kant — autonomiát jelent, tehát corelát fogalom» (i. m. 104. 1.), és «mint észszerű, azaz intelligibilis világhoz tartozó lénv, más eszme alatt állónak nemis gondolhatja az ember a maga akaratának causalitását, mint épen a szabadság eszméje alatt» (i. m. 107. s 109. 1. ö. h. 112., 115., s 119. 1.). Kant különösen a lelkiismeretről szóló tanban közeledik a keresztyén ethika álláspontjához. A lelkiismeret nem más, mint «intelligibilis jellegünk szószólója», s a kategorikus imperativus épen a lelkiismeretben lesz nyilvánvalóvá. Az ember szabaddá 2