Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

15 tehozzád? Az nem lehet csekélyebb, mint a mi az embert önmaga (mint az érzéki világ egyrésze) fölé emeli, mi ó't a dolgok bizonyos rendjéhez csatolja, a mit csak az ész gondolhat • nem más az, mint a személyiség, t. i. az összes természet mechanismusától szabad függetlenség, mi mégis egyúttal úgy tekinthető, mint képessége bizonyos lénynek, mely sajátos (nevezetesen a sajátos értelme által adott, tisztán praktikus) törvényeknek —- tehát a személy, mint az érzéki világhoz tartozó, a maga tulajdon személyiségének^— van alávetve, a mennyiben az intelligibilis világhoz tartozik» (Kritik der prakt. Vernunft, 154.1.). Kant szerint ugyanis az ember, mint érzéki empirikus természetű, az érzéki világ mechanismusának a tagja («Glied der Sinnenwelt»), tehát «phänomenon;» másik oldaláról azonban, mint észszerű lény («Vernunftwesen») tehát «noumenon» e mechanismus világából ki van véve és fölötte való, mivel sajátos akarásának és cselekvőségének önálló causalitása. «Egy van a lélekben — úgymond — a mi, valahányszor figyelmesen szemléljük, a legnagyobb csudálatra ragad el bennünket s a hol e csudálat jogszerű és lélekemelő egyaránt s ez az eredeti erkölcsi képesség mi bennünk általában» («Religion» stb. 53. 1.). Az épen ama morális lelkiismereti törvény mibennünk, a melyet Kant a gyakorlati ész bírálatát befejező ama híres szavaival ekép magasztal : «Két dolog árasztja el a kedélyt újabb és növekedőbb csodálattal és tisztelettel, mentől gyakrabban