Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)

I. Értekezések - Lolischainál látogatás. Wolf József

70 az idegölő fárasztó munkába karcsú alakja majd meg fog görnyedni. A szeme ragyog, az arca mosolyog, mintha nem emberfeletti munkát végezne, hanem szórakozó játékot űzne a maga és a gyermekek kedvtelésére. Mint egy rejtély, úgy állott előttünk az ő nagy munkája, az ő fáradhatatlan igyekezete. Vájjon ki ő valójában'? Mi hozta őt ide a kis gyermekek közé ? Hogy jutott egy fiatal leány arra, hogy ifjúságát a nomád cigányok gyermekeinek szentelje? Ezekre a kérdésekre nem tőle, de másnap a misszióintézet egy alkalmazottjától kaptuk meg a feleletet. P. Ida egy német ezredes leánya. Elvégezte a gimnáziumot s azután beiratkozott a berlini egyetemre. Egyetemi hallgató lett s élt, mint a többi diákkisasszony a tudománynak és a társas szórakozásoknak. Nem volt se buzgóbb, se komolyabb, se lelkiismeretesebb, mint a többi. Élt szívében a vágy, hogy az emberiségnek javára lehessen, hogy használhasson a társadalomnak. De ez a komoly cél is inkább a fiatalos léleknek ábrándja, mint a komoly, érett nőnek meggyőződése volt. Az emberiségnek akart javára lenni, de hogy valójában hogyan és mikép használhat? azt nem kutatta és kérdezte önmagától sem Nem is volt ideje ezeken a kérdéseken alaposan gondolkodni. Lekötötte idejét az a társaság, amelybe beleszületett s maga a tudomány, amelynek elsajátítását lelkiismeretbeli kötelességének tartotta. Ekkor történt, hogy mint másodéves orvostanhallgató egy veszedelmes betegségbe esett. Napokig ott járt az élet-halál mesgyéjén. A szülők és orvosok lemondtak életéről s ő maga is érezte, hogy előtte a halál kapuja már megnyílt. Mikor a gyötrő betegsége között néha-néha tiszta pillanatai voltak, bizonyosnak vélve a halált, nem félt tőle. Csak az fájt neki. hogy üres kézzel lépi majd át a halál küszöbét. Nem visz magával semmit, nem hagy maga után szülei bánatán kívül semmi emléket. Elmerül mint a falevél az örvényben, melyet idő előtt letépett a vihar. Eltűnik, mint a bárányfelhő az égen, melyet a szél szárnya idetova űz. Ha megkérdezi tőle ama nagy bíró, hogy mit tettél, mit cselekedtél? Ο nem tud reámutatni semmire. Csak élt, mint annyian mások, akiknek nyomát egy pár könnycseppen kívül, amelyet oly hamar felszárit az élet napja — semmi se jelez. így szenvedett nemcsak testileg, de lelkileg is a betegség a szenvedés ágyán. S midőn hosszú idő múlva felépült, lélekben egészen megváltozott. A fiús modorú médikából komoly meggondolt nő lett, aki az életnek mélyebb értéke után tudakozódott. Nem elégítette ki már többé az elvont tudománnyal való foglalkozás, hanem magában az életben is részt akart venni. A betegség, mely hosszú ideig az ágyhoz kötötte, nála az erőgyűjtés egy bizonyos nemévé változott át. Komoly fogadalom kelt szívében, hogy ezután a tétlen szemlélődő élet helyett egy tevé-