Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)
I. Értekezések - Embermentés Wallrabenstein Jakab lelkész
48 csak az epileptikusok, csavargók és iszákosok megmentésére volna itt tér, hanem a mentőszeretet-munkásságnak egész láncolatát lehetne itt életbeléptetni és sok eddig megoldatlan problémát megoldani; mert egyik mentőakció magával hozná a másikat, mint az Bethelben a belmissziói városában is történt. Ahogy az afrikai sivatagban vannak fák, melyek a levegőből felszívják a párát s harmat alakjában csöpögtetik a földre s így lassanként egész oázist létesítenek ; úgy a deliblati homoksivatagban is lehetne az embermentés oázisát létesíteni. Persze ehhez nem elég egy miniszteri tanácsos kiküldetése, ki madártávlatból szemléli a hatalmas némethoni alkotást s átszalad a hatalmas intézmény egyes pavillonjain, házain, mezőin s a vezetőktől bemondott jegyzetek alapján egy referádát ír a minisztériumi levéltár számára, hol aztán örökre eltemettetik, az epileptikusok, iszákosok s csavargó koldusok ezrei pedig elpusztulhatnak azalatt; hanem ide, szeretet, szeretet és mégegyszer szeretet, csendben, zajtalanul, önzetlenül dolgozó, önmagát embertársaiért feláldozni tudó, hivő szív kell. Minket a jó Isten oly sok természeti kinccsel ajándékozott meg, hogy máshol ennek negyedrészéből már millió meg millió állampolgárt tettek volna boldoggá, mi meg tétlenül nézzük az isteni adományt s nem tudunk vele mit kezdeni, tétlenül nézzük, hogy évente hányan mennek tönkre fent nevezettek közül, testileg, lelkileg. Nem jó mindent az államtól várni, jól tudom, mert annak anyagi erejét sok oldalról veszik igénybe. Bethelt, a hatalmas belmissziói várost, hol mint diakónus működhettem s személyes tapasztalat által tanulhattam megismerni az embernientés munkáját ; az élő hit hívta elő, úgyszólván a semmiből. Hazai egyházunk szegénysége, híveink háromnyelvűsége s ebből kifolyó széthúzó gondolkozása, a hitélet terén tapasztalható közöny, képezik azon akadályokat, melyek miatt még jó sokáig csak cikkekben fog a belmisszió nálunk élni. Mi rá vagyunk utalva arra, hogy az állam anyagilag és erkölcsileg támogasson minket nagy terveink keresztülvitelében, mert hiszen, ha az embermentés munkájáról van szó, akkor nemcsak a felekezetnek, vagy egyháznak teszünk jó szolgálatot, hanem az államnak is. Úgy az államnak, mint az egyes egyházaknak szociális munkája az utóbbi időben főleg a gyermekekre azok megóvására, jó nevelésére, gyógyítására, javítására irányul s a már javakorban levő elbukottakkal szemben, mintha ridegebb és hidegebb álláspontot foglalnánk el, talán e közmondás hatása alatt állva „kutyából nem lesz szalonna". Hallottam és olvastam is ezeket: „Az emberjavítás és embermentés munkáját nem a Vitális Imréken és Jager Marikon kell kezdeni".
