Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

IX.

és így a hit is elveszítette minden életerejét. „Ha a közép­kor keresztyénsége — folytatja tovább — kolostoros és aszketikus volt, akkor a mi keresztyénségünk profesz­szoros, tudományos." „Professzor!" Ilyen férfiúról nem beszélnek az újtestámentomban, amiből látható először is, hogy a keresztyénség professzorok nélkül jött a vi­lágra. És akinek van érzéke a keresztyéni iránt, az láthatja, hogy senki sincs úgy berendezkedve arra, hogy kipraktizálja a keresztyénséget a világból, mint éppen a professzor." Manapság az emberek olyan kényelmesen rendez­kedtek be, hogy mindenki csak élvezni akar és senki sem áldozni. Az érdemszerűség veszedelmének igazán még árnyéka sincsen. Ma senki sem akar szenvedni a tanért, az igazságért." Munkáját e sorokkal fejezi be: „Korunk baját nem a létezőnek hibái alkotják, korunk főhibája a reformok utáni sóvárgás és az a hamiskodás, hogy anélkül akarunk reformálni, hogy szenvedni és áldozatot hozni készek lennénk, anélkül, hogy halvány fogalmunk lenne arról, mit jelent az, reformálni. Képmutatás korunkban éppen az egyházat, amely a legkevésbé alkalmas rá, megre­formálni akarni. Amikor az egyháznak szüksége volt a reformációra, akkor senki sem jelentkezett, nem volt tódulás, mindenki elfutott, csak egyetlen férfiú, a refor­mátor, nevelődött egész csendben, félelem, rettegés és sok kísértés között arra, hogy meg merje tenni a rend­kívülit. De most lárma van, akárcsak egy táncmulat­ságon, mindenki reformálni akar, ez nem Isten gondolata, hanem emberi találmány s azért is van azután félelem és rettegés helyett hurrá, bravó, taps, közebéd, látvá­nyosság és vak riadalom!" A kéziratra 1855-ben azt írta Kierkegaard, hogy e munkáját akkor írta, amikor az öreg püspök még élt, mert különben erősebben írt volna. Ez a nagy vihar előtti legutolsó munkája, amint láthatjuk egyre erőseb­98

Next

/
Oldalképek
Tartalom