Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

VIII.

melyek fantasztikus módon vesztik el, amikor Hégeliánusokként elmerülnek az abstrakciókban, akiknél a gondolat tulajdonképpen egy neme az emberfeletti ismeretnek s annak a létrehozásával tönkreteszi az ember énjét. Ilyen módon elveszhet az érzelem és az akarat és ezekkel együtt az ember énje is. Azért az időszerűt jól használhatja, megnősülhet, lehetnek gyer mekei, mégis örökké elveszett. Vagy az ember az énjét veszti el, mert nem mer önmagában valami lenni, filiszterré lesz s engedi, hogy mások bolondítsák őt. Az ember utánzattá lesz, puszta számmá a tömegben. A betegségnek ez a formája nagyon gyakori és egyre jobban terjed, az ilyen ember nagyon is jól érzi magát a világon, mert a világ szereti az ilyen embereket. Vagy elveszti magát az ember a lehetőségekben s azokkal kínlódva azt hiszi az „én," hogy egyre nagyobb s mivel számára minden lehetséges, éppen azért semmi sem valóság. Végre úgylátszik, mintha kiúszna a lehetőségben és éppen akkor nyeli el a mélység az ént. így például az esztétikus álláspont két úton vezet a kétségbeeséshez, vagy a remény, vagy a félelem és rettegés lehetőségein át. Az első esetben az illető boldogan néz a világra, de azért elpusztul. Ha az ember búskomoran tekint a világra, akkor ellenkező módon ugyanaz történik. Búskomoran követi valamely félelem lehetőségét, amely végre is elvezeti őt az énjétől és a félelembe belepusztul. De éppen úgy elvesztheti az ember az ént, ha nem lát semmi lehetőséget, hanem csak szükségszerűséget. A fatalistának nincs Istene, me^t Istenre nézve minden lehetséges, de a fatalista sorsára nézve semmi sem lehetséges, hanem minden szükségszerű. És ha nincsen Istene, nincsen szelleme sem, sem énje, amely éppen az ember bizonyossága arról, hogy Isten előtt áll. Ugyanez nyilvánul meg a nyárspolgárnál is, aki mély szellemtelenségbe sülylyedt. Ha valaki a triviálisnak rabszolgája, akkor 78