Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

IX.

ugyan, de jobban szeretné, ha ezeket az erőket más: cél szolgálatában áldozná fel. Nézetünk szerint a humanizmus nincs ellentétben a keresztyénséggel — éppen ez az, amit sem egy aszkéta, sem Kierkegaard minden nemes törekvése mellett sem képes megérteni. Utolsó műveiben többször is hangsúlyozza, hogy a keresztyénség annyira hűtlen lett életideáljához, hogy tulajdonképpen már nincs is keresztyénség. Naplójában egy helyen ezt mondja: „Luther 95 tételt szegezett fel a wittenbergi vártemplom ajtajára, hogy a tévelygő keresztyénséget észre térítse, nekem csak egy tételem van: keresztyénség nincsen." Ez a nézete úgy született meg, hogy az újtestámentomi keresztyénséget veszi mértékül s e tekintetben inkább a svájci reformációhoz közeledik, tulajdonképen pedig a szekták álláspontján áll már. A svájci reformáció az őskeresztyénséget tartja teljesen megújítandónak, reá nézve a szentírás törvénykönyv volt s ezért elvetendőnek tartott mindent, amire a szentírásban határozott utalás nem található. Luther kezdettől fogva világosabban látott s fejlődésben a Szentlélek művét látta s határozottan elítélendőnek és elvetendőnek csak azt tartotta, ami a szentírással ellenkezik. Az őskeresztyénség, mint egy abszolút szellemmozgalom kezdete, kétségkívül oly erőt foglal magában,, amely örök időkre szól. De nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az őskeresztyénségnek is voltak nagy tévedései. Minden szekta az őskeresztyénség utánzata, csakhogy a szellem terén minden utánzat karikatúrával végződik. Nem utánozhatjuk az enthuziazmust, amely egyszer már letűnt s nincsen, ha pedig erőnek erejével mégis csak azt akarjuk utánozni, akkor abba a hibába esünk, amelyet Kierkegaard a leghatározottabban elitélt, az őszintetlenség hibájába. Ezt a követelményt, az újtestámentomi keresztyén102