Sztehlo Kornél: A Protestáns Közös Bizottság munkája 1892-1924 (Budapest, 1926)

VII. A „Netemere" decretum

30 és a róm. katholikus lelkész kizárólagos jogát a nem katholikus félre is kiterjeszti, ezzel a dekretum a vallásszabadságnak és viszonosságnak az 1848. évi XX. t.-c. 2. §. által kimondott elvét megsérti. De megzavarja és megsérti a dekretum különösen Magyarországon, amelynek társadalma a vegyes házasságra van felépítve, nagy mértékben a vallási békét is. Megzavarja pedig azt a lelkiismeretre való kényszer gyakorlása által. Nem volna ez a kényszer oly hatályos és elviselhetetlen, ha a róm. katholikus egyház egyszerűen és feltétlenül érvénytelennek jelentené ki minden vegyes házasságot, amint ezt például az elváltak házasságára nézve teszi. Az ily házasságra magát elhatározó katholikus ember leszámol lelkiismeretévei és viseli kötésének vallási és egyházjogi conseqúenciáit. Másképp van ez a vegyes házasságnál. Ezt is érvénytelennek mondja a pápa, de csak abban az esetben, ha nem katholikus pap előtt köttetik, sőt utólagos érvényre emelését (sanatio in radice) is megengedi ha a vegyes házasságra lépők bizonyos kikötéseket teljesítenek. Ezek a kikötések, tudjuk, hogy a nem katholikus fél vagy áttérjen a katholikus vallásra, vagy egyezzen bele, hogy a házasságból születendő gyermekek mind a róm. kath. vallásban neveltessenek. Ez az alku, amelyet a pápai dekretum a vegyes házasság dolgában megállapít, bizonyítja, hogy a vegyes házasság tulajdonképpen a róm. kath. egyház dogmája szerint magában véve nem érvénytelen, hanem taktikai okokból érvénytelennek lesz nyilvánítva, hogy úgy, mint kényszerítő eszköz szolgáljon a hittérítés érdekében. Fokozza hazánkban ezen dekretum veszélyességét az a körülmény, hogy az 1894 évi 32. t.-c. I. §-a szerint a vegyes vallású jegyesek a gyermekek vallására nézve előre megegyezhetnek és még inkább fokozza és a házasság megkötését követő évek hosszú sorára kiterjeszti az idézett törvény ama rendelkezése, hogy a vegyes vallású szülők csak úgy változtathatják meg a gyermekek vallását, ha a házasság az egyik szülőnek áttérése folytán egyvallásúvá válik. Ez a rendelkezés a házasságkötésnél gyakorolt és az ennek nem engedő fél által leküzdött kényszert éveken át állandósítja, mert a protestáns pap előtt kötött vegyes házasság in radice szanálható és szanáltatik, mihelyt a protestáns fél, persze gyermekeivel együtt, a róm. kath. vallásra áttér. Az 1895. évi 43. t.-c. 1. §-a szerint senkit sem szabad hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni. A házasság érvénytelennek való kijelentése és a sanatio in radice kikötései kétségtelenül a legerősebb lelki kényszer természetével birnak. Az ily lelkiismereti kényszer nemcsak a vegyes vallású jegyesek és házastársak közötti benső viszonyt és egyetértést, hanem az egész magyar társadalom vallási békéjét feldúlja, viszályt hint azok közé, akiket a Krisztus Urunk által hirdetett szeretetnek és türelmességnek a benső családi kapocs folytán fokozottabb mérvben áthatnia kell. Sem a protestáns egj'ház, sem a magyar társadalom, sem pedig az ennek érdekeit gondozni köteles állam nem nézheti közönnyel ezt a veszélyt, amelyet a pápai rendelet felidéz, amely koránt sincs eloszlatva azzal, hogy