Sztehlo Kornél: A Protestáns Közös Bizottság munkája 1892-1924 (Budapest, 1926)

V. Államsegély. — Tanítói törvény. — Autonomia megsértése. —·Congrua felemelése. ·— Párbérsérelmek

Ezt az autonórtiiát újabb időben sok támadás érte. Az állam azon a címen, hogy a felekezeteknek segélyt ad, mindig egy nagyot nyirbál az autonómián. Nem a jelenlegi kormány nem a mostani törvényhozás kezdte ezt az irányt meghonosítani, nyomait megtaláljuk ennek már a korábbi törvényekben is. Azt mondják, hogy az autonómia megszorítása az állami segély elfogadásának szükségszerű következménye. Ez azonban helytelen állítás és az 1848. XX. törvénycikknek sem szavaiból, sem szelleméből nem következik. Az államtól azért követeljük és fogadjuk el a segélyt, mert az ő közmívelődési feladatait helyette teljesítjük, mert más felekezeteknek ezekre a célokra milliókat adott, és mert jogos és igazságos, hogy polgárainak egyenlő mértékkel mérjen. Ha az állam akkor, midőn más felekezeteknek milliókat adott, nem kívánta, hogy ezek ezen adományok fejében önrendelkezési jogukról lemondjanak, méltányos ós igazságos, hogy tőlünk se követelje azt. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy nem helyén való dolog, hogy sz állam a felekezetek autonómiáját állami érdekből megszorítja. Salus reipublicae suprema lex esto! Szívesen lemondunk mi is autonómiánkról ott és annyiban, ahol és amennyiben ezt állam és a magyar nemzet érdeke követeli. De az autonómiának ezen megszorítása az állami segélyezéstől független. Nem azért szabad és kell korlátozni az autonómiát, mert állami segélyben részesülünk, hanem meg kell azt tenni az állam érdekében, akkor is, ha az államtól egy fillért sem kapunk. Az állam azonban ne menjen tovább az egyházi autonómia korlátozásában, mint azt az állami érdek köv.eteli. Meggyőződésünk szerint ezt a határt az új iskolatörvény túllépte. Tényleg kivette az ellemi iskolát teljesen a mi hatalmunkból. A mi elemi tanítónk már csak annyiban a miénk, hogy mi az ő eltartásához nagyobb összeggel járulunk, mint az állam, de az ő sorsa és egész existenciája teljesen a közigazgatási bizottság és a miniszter jóvoltától függ. Félő, hogy ez az elvitázhatlan tény azt az alárendeltségi viszonyt is károsan fogja befolyásolni, amelynek a tanító és az egyházi hatóság között az egyházi fegyelem érdekében meg kell lenni. Nem akarunk mi kivételes szabályokat a protestánsok részére. De a midőn a mi egyházi alkotmányunk, amelyet Ő felsége a király szentesített, éppen oly szigorral bünteti a magyar haza és nemzet ellen vétőket, mint az állam törvénye, csak az igazságnak és célszerűségnek felelne meg az, ha az állam tanítóinkkal szemben fegyelmi hatalmát csak akkor érvényesítené, ha a felekezetek a hazaellenes vétségek megtorlásáról maguk nem gondoskodnak. Ez nem lenne kivételes engedmény a protestánsok részére, ez csak az adott helyzet célszerű és igazságos méltánylása lenne. Az 1907. évi 27. törvénycikk végre nemcsak a felekezetek autonómiáját és a vallásfelekezetek közötti jogegyenlőséget sérti, hanem a szegény nem állami tanítót is valóságos jogtalan páriává sülyeszti. A fegyelmi esetek meghatározása nem szabatos és a legnagyobb önkénynek enged tért. Az a rendelkezése, hogy az egyházi bíróság a tanítót a fegyelmi eljárás megindításakor, tehát akkor, midőn vétkessége még megállapítva nincs, — a mi-