Majba Vilmos szerk.: Reformáció. Költemények gyűjteménye a reformáció 400 éves jubiláris egyházi és iskolai ünnepélyei számára (Budapest, 1917)

Reformáció ünnepén. — Hegedűs István

16 Holtak voltunk — lelketlenek, Végzetnek bábjai. [ra Nem voltlelkünk,mely magasbMert volna szárnyalni . . . Holtak voltunk, holtak : lelkünk Meg vala dermedve, S hiányzott, mi felélessze : A hitnek ereje! . . . S jött egy férfi, s vele jött a Feltámadás napja, Feltámasztott holtainkból, Hitünk visszaadta. Lelkünket felszabadítá Mély álmát elverve, Hogy szabadon keresse: hol Az Ige, az Eszme! . . . * * * Örömünnep legyen e nap Lelkesedés napja, Emelje hát keblünket az Igaz diadalma. A sötétség ím, eloszlott, Fény dereng helyette, S megtisztulva tör magasba Az Ige, az Eszme ! . . . Vojtkó Pál. Reformáció ünnepén. Mit ünnepelsz rajta? Eszme terem eszmét, Idő óceánja eltemeti ismét. Az örök titokról néhány vitatétel Hiú szembeszállás az örök rejtéllyel; Egy rend fátylat tép szét a lángész merészen, De marad a rejtély örökös leplében. Ne ezt ünnepeld, ne! Ünnepeld az eszmét, Hogy Luther, hogy Kálvin az Istent keresték. Zárda mély csöndjében, átvirrasztott éjen Csüngve szomjas ajkkal, vezeklő mezében, Csüngve a szenvedő Krisztus szent alakján, A megváltó igét a feszület alján Századról-századra áhítattal lesték, Óh, de nem találták a megváltó eszmét! Korlátát érezte a vívódó elme. Vigaszt seholsem lelt örök csüggedelme. Szűk volt az a cella!... Napfény alig tört be, A végtelenséget szoríták e körbe; Testük' marcangolták, szívöket tépdesték, Leiküknek a szárnyát le-lemetszegették; Siratták az éltet, siratták a napfényt, Pisla fényt szerettek, kerülték a nagy fényt, Trónja-vesztett kolduskirály volt az ember, Bujdosott epedve kínos gyötrelemmel.