Majba Vilmos szerk.: Reformáció. Költemények gyűjteménye a reformáció 400 éves jubiláris egyházi és iskolai ünnepélyei számára (Budapest, 1917)

Luther. — Porkoláb Gyula

Amerre megy, mint szólja, hirdeti A szeretetnek édes, szép tanát; Lépésről-nyomra sújtva mint veri írástudóknak fondor táborát! . . . És, aztán ott a véres Golgothán — Csillog a köny a barát két szemén — Szúró tövissel vérző homlokán Ártatlan mint halt rút halált, szegény! Ő, kiről annyi fényes tett beszél. Ki a halálon harcot-harcra nyert, Bár ajakán a kínnak hangja kél: Az önjaváért újjat sem emelt! — Hogy is emelt vón': másért halt halált, Hisz neki édes másért ontni vért, Mikor feléje tenger-bün kiált S megváltást annyi tört szív hangja kért . . . Sóhajt a barát; képe fölragyog, Sugárzó arccal néz az égre fel: „Meghaltál értem, bár én por vagyok, S érted ne szállnék síkra, hogy ha kell ?! Halld Messiásom, íme esküszöm, Halld Uram Isten, édes jó Atyám: Tengere búnak jöjjön, — eltűröm, Mérgét az ördög ontsa mind ki rám, — Szedjék ízenként széjjel testemet, Vérem csöpögjön bár a kard vasán: Nem hagylak Téged, Üdvöm, Szentemet, Törjön meg bár főm Róma ércfalán! És most a síkra, harcra, tettre fel! Hallod-e Róma! kardod élesítsd ! . . . Kinevetsz? . . . Tudd meg: rád ki kart emel, Ige a kardja, vára sziklahit! Ezekkel döntöm én meg ércfalad, Igádat össze ezzel morzsolom ; Legyen igazság itt az ég alatt, Győzzön a jó a céda zsarnokon! Nos, rajta Róma, átkos Gomora, Villogtassad meg átkod főm felett, Sújtson dühödnek lángzó ostora, Nem félek, Isten véd meg ellened! Öld meg a testet, vágd ki nyelvemet, — Gyilkos karod hisz messze tájt beér —