A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

IV. Ünnepi istentisztelet

34 Ő kivont a sírból s mozdíthatlan sziklára állította lábunkat. Nem törjük fel egyházunk régi sebeit, nem költögetjük álmukból fájdalmas emlékezéseinket, csak szívünk rejtett kamrájában gyújtjuk meg a múltba világító emlékezés lángját s némán olvassuk el a könnyel, vérrel megirott történelmi lapokat. És vallást teszünk a zsoltárköltő szavával: „Sokat cselekedtél Uram, Istenem Te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmisem hasonlítható hozzád, hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám." (40. zsolt. 6.) Ne rejtsük el szivünkbe az ő igazságát, mondjuk el az ő hűségét és segítségét. Ne titkoljuk el az ő kegyelme gazdagságát, hanem inkább hirdessük az ő igazságát a nagy gyülekezetben. Hirdessük: egyházunkat az Ur keze tartotta meg, az ő tervei, az ő csodatevő ereje vezette mindeddig. Áldott legyen az Ur neve örökké! De legyenek haló porukban is áldottak azok az előttünk járók, kik életüket, lelküket a reformáció nagy ügyének szolgálatába állították. Nem kell-e névleg is megemlítenünk a legnagyobbat, a nagy reformátort, Luther Mártont, Isten kiválasztott eszközét? Nem kell-e kegyelettel gondolnunk magyar protestáns egyházunk munkásaira, hitvallóira, lelkiismereti szabadságunk hőslelkű védelmező bajnokaira ? Lelkük vallástételével egykoron így szólottak az Úrhoz: a Te kegyelmed jobb az életnél! (63. zsolt. 4.) Legyen az ő hitük szerint. Legyen életüknél nagyobb az Urnák kegyelme. Jubileumi ünnepségünk nem merülhet ki a hálaadás és a kegyeletes érzés tüzének meggyújtásában. Az igazi ünneplés a múlttal kapcsolatban számadás, a jövendővel kapcsolatban erőgyűjtés. Istennek tetsző ünnepet akkor szentelünk, ha Isten igéjének világánál felújítjuk lelkünkben a reformáció örökkévaló nagy értékeit, ha azokat saját életünkben erőtényezőkké tesszük s magunkra vállaljuk a reformációval lelkünkre hárított nagy kötelességeket. A reformáció vallási jelentőségét a Zsidókhoz irott levél szavaival jellemzem. A levél írója mondja (Zsid. 10, 19—25), hogy az örökkévaló szentélybe csak Jézus vére által, csakis azon az úton juthatunk, melyet Ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt. Csak azon a kárpiton keresztül, melyet ő adott minékünk az Ő testében. És a Krisztus egyszersmindenkorra szóló megváltó áldozata eltöröl minden más áldozatot. „Ahol bűnök bocsánata vagyon, ott nincsen többé bűnért való áldozat". Ez a reformáció vallási alaptétele. De ugyanezen bibliai szakasz azon kötelességeinkre is rámutat, melyek a reformáció négyszázados emlékünnepén különös jelentőséggel nehezednek lelkiismeretünkre. „Lévén nagy papunk az Isten háza felett, —- mondja a levél irója, — járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szivük tiszta a gonosz lelkiismerettől. Tartsuk meg a reménység vallását tántoríthatatlanul, mert hü az, aki az ígéretet tette. És ügyeljünk egymásra a szeretet és jócselekedetre való felbuzdulás végett, el nem hagyván a mi gyülekezetünket, amint szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást". Ez a reformáció jubileumi intése.