A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

26 mozgékonyságban, férfiasságban, erőben, tartalomban. S a mellett nem szabad azt hinni, hogy ennek az új életnek puritán egyszerűsége talán hijjával van a poé is, a művészet varázsának. Nem, csak ez is más, mint előbb volt. A hivő lelkek új éneket énekelnek, Dávid hárfája újra zengedez s a megváltás tudatából a vallásos zenének előbb nem hallott szimfóniái fakadnak. De a nem szorosan egyházi poézis és művészet is önállóbbá, színesebbé, természetesebbé, igazabbá válik anélkül, hogy idealizmusából veszítene. Bárhová nézünk azon a területen, melyre a reformáció hatása kiterjed, mindenütt űj élet sarjadoz, új kuitúra fej lik, új világ épül. Hogy a keresztyénségnek egyik nagy része a reformációt nem fogadta be, sőt hovatovább tűzzel-vassal ellene fordult, hogy a másik oldalon a keresztyénség közepette a hitetlenség és tagadás talajából egy új pogányság ütötte fel fejét, hogy a reformáció saját területén vetett tiszta buza mellett konkoly is burjánzott fel, hogy mindennek folytán a reformáció nem lett azzá, amivé különben lehetett volna, az egész kulturemberiség életének megújulása evangéliomi vallásos-erkölcsi alapon, azaz emberiség életének olyan tragikuma, mely előtt szomorúan állunk meg; de ez nem vonhat le semmit abból a mélységes hálából, mellyel mi, a reformáció gyermekei, a reformációnak különösen vallásos áldásaiért tartozunk és nem teszi túlzottá azt az elismerést, mellyel a világtörténelem az újkor kezdetét a reformációtól számítja. Egy tekintetben a reformáció mindenesetre tökéleteset adott a világnak: visszadta Krisztus tiszta evangéliomát. Ebben rejlik a reformáció főjelentősége a jelenre és a jövőre nézve egyaránt. Négy század, sőt két ezredév távolságán keresztül ez az evangéliom hangzik felénk ma is. De épen itt azt kérdezhetné valaki: hogyan illik a szeretet és béke evangélioma a hadvész-ülte jelenbe? Képzelhető-e a Krisztus evangéliomának lesújtóbb cáfolata, mint az az ádáz küzdelem, melyben keresztyén népek nem keresztyénekkel szövetkezve immár éveken keresztül egymást marcangolják? Nem jelenti-e ez csakugyan a keresztyénségnek, és pedig, mivel a katholikus keresztyénségnek most is megvan az egész föld kerekségére kiterjedő tekintélyű semleges képviselete, nem jelenti-e különösen az evangéliomi keresztyénségnek csődjét, mely már szinte szállóigéve lett? Mélyen tisztelt ünneplő Közönség! Én teljesen távol állok attól, hogy azokat a nehézségeket, amelyekre ez az okoskodás céloz, lekicsinyeljem. Tagadhatatlan, hogy a keresztyénség és különösen az evangéliomi keresztyénség világhelyzete és világtekintélye a világháború folytán súlyos sérelmet szenvedett. Ezt észre nem venni rövidlátás, be nem vallani képmutatás volna. És mégis szent meggyőződésem, hogy akik itt csődről beszélnek, azok távol, igen távol vannak az igazságtól, mert felejtik azt, hogy a keresztyénség, az evangéliom elsősorban és alapvető módon nem az embereknek, a népeknek egymáshoz való viszonyát, hanem az embernek, a léleknek Istenhez való viszonyát illeti, ezt akarja új alapra helyezni és csak ezen az úton hat ki az emberek, a népek egymáshoz való viszonyára. A világháború sokszorosan széjjelszaggatta azokat a kötelékeket, amelyek az embere-