Kovács Sándor: Andreae Ernő 1825-1910 (Pozsony, 1911)

11 két pohár sör, a mire Pozsonyban a jó társaság kedvéért rá-rászánta magát, ilyenkor elmaradt. Az étel- vagy italbeli élvezet vadászása mindig távol járt tőle. Megbecsülte, mint az élet fentartására szükséges eszközt, de nem tartotta magához méltónak, hogy célnak és élvezet forrásának tekintse. Takarékossága azonban nem csak ilyen módon nyilvánult. Megtanulta édes anyja mellett a háztartási ügyesség apró fogásait; mint gazda nagyon jól tudta, melyik ételhez mi szükséges ; oly házaknál, a hol gyakrabban megfordult, néha nagyon is helyén való, bevált tanácscsal tudott szolgálni a háziasszonynak. Gazdálkodására jellemző, hogy a föld termő erejét sohasem tette kemény próbára; nem a termésmennyiség fokozására, hanem a jövedelem állandóságára törekedett. Ε gazdasági elvében is láthatjuk egész egyéniségét. A mai haszonra néző világban ha nem is páratlanul, de mindenesetre kevesed magával képviseli a józan, becsületes, régi magyar gazdasági felfogást, mely a földet nem nézi szabad prédatárgynak, hanem élő lénynek, mintegy családtagnak, a melyet nem a vagyonszomj telhetetlenségével, hanem szeretettel és türelemmel kell művelni. Csak az a föld igazán hálás, mely gazdája szeretetét érezte. Páratlan szorgalmával, észszerű takarékosságával szép vagyont gyűjtött, de e vagyon birtokában is megmaradt szerény embernek, a ki a maga értékét ismeri, de annak hangoztatásával nincs terhére senkinek. A vagyont nem nézte az emberérték fokmérőjének; a munka és jellem volt szemében az ember két legértékesebb tulajdonsága, a mely áttörte a társadalmi korlátokat. Benne is, mint igazi polgárban élt a kifogástalanság kultusza, mely megjelenésében, gondolkodásában, tetteiben egyaránt, még kicsiny dolgokban is jelentkezett. Udvarias, tiszteletadó mindenkivel szemben ; nem lehetett egy szava, a mely a legszigorúbb mérték próbáját ki nem állta vagy a mit utóbb megbánt volna. Beszédén, elhatározásain megérzett, hogy sokat időzött emelkedett lelkű, finom érzékű nők társaságában, mely lelkét megtartotta az eszményibb életfelfogás magaslatain és erkölcsi önfegyelemre szoktatta. Ez erkölcsi önfegyelem egyéniségére sohasem nehezedett kinzó nyűg gyanánt, a hogy az önzők ós kedvteléseiknek vakon hódolók érzik: inkább támaszának, társa-