Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

20 egész egyetemes egyház nyugalmát. Ma azonban bizonyos pietisztikus és metodisztikus felfogás és gyakorlat az, ami megbontással fenyegeti a lelkészi kar egységét. Erre nagyon vigyáznunk kell, mert sóik

1 veszedelmet zúdíthat reánk. De más jelenségek is felmerültek egyházunkban, amelyek választó falakat emelnek a lelkészek közé. Ilyen a Luther Kiskátéjában említett és az akkori időkben teljesen érthető, de időközben teljesen elfelejtett magángyónás követelése, még újabban pedig a halhatatlanság kérdésének szükségtelen felvetése. Ötven évvel ezelőtt ilyenekről szó sem volt, de nem is lehetett. Hogy a Kiskáténak a magángyónásra vonatkozó tanítása és gyakorlása egyházunkban elmaradt, az az egyház evangéliumi szellemén és lutheri jellemén mitsem változtatott. Az ilyen gyakorlatok elmaradásának mindig megvoltak a természetes történelmi okai. Nem akarok ez okok elmaradásának felsorolására rátérni, csak kettőt említek meg. Az egyik az, hogy az egyház hívei nem érezték szükségét a magángyónásnak, mert bajaikkal, aggodalmaikkal és lelki kérdéseikkel mindig bizalommal fordulhattak lelkipásztoraikhoz, akik atyai szeretettel és lelkipásztori bölcseséggel segítségükre voltak. A másik fő ok, hogy a reformátusokkal való együttélés a miagángyónás szokásait lassanként egészen kizárta. Az együttélés pedig az egyház üldözésének és elszegényedésének volt a természetes következménye. Ami pedig a halhatatlanság kérdését illeti, ezzel foglalkozni merőben fölösleges, mert ennek titkát az Isten még nem tárta fel semmiféle hívőnek vagy hitetlennek, ellenben bizonyos, hogy az evangéliumi hitnek nélkülözhetetlen alaptényezője. Ötven évvel ezelőtt egészen csendes és igénytelen volt az egyházi élet. A lelkészek is, a hívők is megelégedtek a heti prédikációval és az esetleges funkciók elvégzésével. A legtöbb községben még az úrvacsora-osztás is kizárólag