Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt (Eperjes, 1914)
II. A reformtörekvések csődje az egyház felső köreiben
28 ü r. Óból Béla {ne ab interrogante sacerdote peccatum ignotum addiscat) és különösen a nőkkel szemben meg ne feledkezzék lelkészi fogadalmairól. 1) A veszprémi zsinat megtiltotta, hogy a lelkészek a gyónásért pénzt fogadjanak el, de mit ért az, midőn a feloldásból, a búcsúból Rómában üzletet csináltak. A zsinat szigorúan meghagyja, hogy a papság erkölcsösen, cölibátusban éljen, de mit ért az, midőn e tekintetben maguk a főpapok jártak elől rossz példával. Mégis jellemző, hogy egy püspök — mint a veszprémi Beriszló Péter — ebben az időben többet gondolt egyházmegyéje bajaival, mint a pápa az egész egyházéival. Nem csoda, hogy akadtak megint kardinálisok, akik a pápát kényszeríteni akarták a reformokra s a franciák és németek segítségével 1511 —12-ben Pisában majd Milanóban zsinatot tartottak. Már ugy látszott, hogy újra és pedig nagyobb erővel megindul a 100 év előtti reformmozgalom. 1512 április 21-én a zsinat letette II. Gyula pápát s Miksa császár már-már arra gondolt, hogy saját személyében egyesíti a legfőbb világi és egyházi hatalmat. II. Gyula azonban egy ellenzsinatot hívott össze Rómába (V. lateráni zsinat 1512—1517), melyet halála után X. Leo folytatott. A lateráni zsinaton még hangzottak el egyes Kassandraintelmek. Maga Pucci Antal kardinális nyíltan hangoztatta, hogy „Róma, a római prelatusok s a Rómából kikerülő püspökök az okai annyi tévelygésnek és korrupciónak az egyházban"^) De Leónak nem állott érdekében a régi rendszert megváltoztatni. Hiszen — mint a Medici-ház tagja — maga is csak családi összeköttetései és vesztegetései révén jutott a magas egyházi méltóságokba: 14 éves korában lelt kardinális, 37 éves korában pápa 1 A zsinatnak egész reformtevékenysége abban merült ki, hogy a jövőre nézve tiltotta a pápaválasztásnál a megvesztegetést (simoniaca pravitas), a kardinálisoknál a fényűző, pazarló életmódot, meghagyva Confessiones mulierum non in loco occulto sed patenti audiat, nec earum faciem aspiciat, sed capucium vei nianum ante oculos teneat . . . Péterfy i. m. 240. 2) J. Döllinger, Das Papstthum, 195. ο.
