Kovács [Karner] Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Köln-Bécs, 1969)
II. rész. RÓMA - 2. fejezet. Kultúra és civilizáció a római császárság két első századában
2. A katonák, hivatalnokok és kereskedők mellett más utazók is ellep= ték a birodalom kitűnően megépített országutait. Gazdag urak nagy szolgaszemélyzettel utaztak és így biztosították a megszokott kényelmet maguknak. Ha az utat kocsin tették meg, a személyzet is kocsin utazott. Az utóbbit sokszor előreküldték, hogy szállást készítsen, előfogatot ren= deljen, biztosítsa az ellátást, stb. Még szegényebb emberek is rendesen magukkal vittek az útra néhány rabszolgát. Seneca — korának egyik leg= gazdagabb embere — egy alkalommal egyik barátjával, Caesonius Maximusszal ki akarta élvezni az egyedül=utazás örömeit. így ketten ültek egy kocsira és csak kevés személyzetet vittek magukkal, úgyhogy az is elfért egy kocsin. Ha útközben pihenőt tartottak, megtelepedtek valahol a szabadban. Csak szerényen étkeztek, de így is felszolgáltak minden étke= zésnél fügét. Kéznél volt mindig az írótábla is gondolataik feljegyzésére, így töltött el Seneca barátjával két boldog napot. A gazdagok többnyire nagy személyzettel utaztak, mint azt alkalmilag ugyancsak Seneca leírja: „Most mindenki úgy utazik, hogy numidiai lova= sok és kengyelfutók csapata száguld előtte. Szégyennek számít, ha nin= csenek kéznél olyanok, akik a szembejövőket az útról lezavarják, vagy nagy port verve felmutatják, hogy tekintélyes ember közeledik. Minden= kinek megvannak az öszvérei, amelyek nagy művészek készítette kristá= lyokat vagy domborművű mirha=edényeket szállítanak: lealázónak szá= mit a poggyász, amit veszedelem nélkül lehet szállítani. A fiatal rabszol= gák bekent arccal utaznak, hogy gyenge bőrüknek ne ártson se a nap, se a hideg. Szégyennek számít, ha a kíséretben lévő gyermekek közt egy sincs, akinek egészséges arca nem szorul kendőzésre 3 8." A szegények gyalogosan, legfeljebb lóháton vagy öszvéren utaznak és málhájukat is öszvéren szállítják. Az ilyen utasok utiruhája volt a széles karimájú kalap és a bő porköpeny (phailonés — paenula), amilyet Pál apostol is használt (2. Tim. 4,13). Utazások alkalmával lehetőleg ismerősöknél szállottak meg. Sokszor ismerősök ajánlottak ismerősöket az utasoknak. Az ókori ember többnyire berendezkedett arra, hogy vendégül fogadja úton levő barátait. Az első keresztyén gyülekezetek körében is ezért esett olyan nagy hangsúly a vendégbarátság gyakorlására: a gyülekezeti tagok keresztyén kötelessé* güknek tudták, hogy átutazó keresztyén testvéreiknek baráti szállást és ellátást adjanak (v. ö. 1. Tim. 3,2; Tit. 1,8; Zsid. 13,2; z. Pét. 4,9; Rm. 12,13). Voltak ugyan vendégfogadók is, de azok többnyire gyatrák, túlzsúfol* tak és sokszor rosszhírnek voltak. Mivel a jobbmódú utasok lehetőleg mások vendégbarátságát vették igénybe, az ókorban nem is alakult ki olyan vendéglátó ipar, mint amilyet mi megszoktunk. Csak a fontos for= galmi gócpontokon és divatos fürdőhelyeken voltak — úgy látszik — jobb vendégfogadók. Az 5. században Apollinaris Sidonius (kb. 433=483) leírá= 3 8 Seneca, ep. ad duc. 123,7. 77
