Kovács [Karner] Károly: Hellenizmus, Róma, zsidóság (Köln-Bécs, 1969)
II. rész. RÓMA - 3. fejezet. A római társadalom
A rabszolgák nagy száma hozta magával azt is, hogy sorsuk nagyon kemény lett. A kapcsolat gazdájuk és köztük sokszor meglazult, a nagy* birtokokon foglalkoztatott nagyszámú rabszolga felett a rendszerint ugyancsak rabszolga villicus gyakorolta a felügyeletet. A nagyszámú rab= szolgasereg nehezen volt kezelhető, tömegében félelmetessé lett és ezért nagyon kíméletlen, szigorú elbánásban részesült. Az erkölcsi szigorú* ságáról híres idősebb Cato pl. a mezőgazdaságról írt művében (de agricultura) — melyet eredetileg fia használatára írt —, azt javasolja, hogy a kiöregedett, munkaképtelen, beteg rabszolgákat el kell adni bármily áron is, akárcsak „a kiöregedett ökröket, borjakat, bárányokat, a gyapjút, a nyers bőröket", stb. A beteg rabszolgák ételadagját le kell szállítani, a rabszolga vagy dolgozzék vagy aludjon. Mindez a gyakorlatban a rab* szolga munkaerejének a végsőkig való kiuzsorázását jelentette. S amit Cato javasolt, az a köztársaság utolsó és a császárság első századában nagyjából át is ment a gyakorlatba. A munkaerőnek ehhez a kiuzsorázásá* hoz járultak a kegyetlen büntetések, amelyeket a rabszolgákra a leg* kisebb hiba vagy mulasztás esetén kiróttak. Cato pl. ugyan asztalához ültette a rabszolgáit, de étkezés után sajátkezűleg torolta meg korbácsával a rabszolgákon, amit vétettek. Különösen súlyosan büntették a szökést: a szökött rabszolgákat körözték és akiket elfogtak, vadállatokkal való küzdelemre ítélték, vagy keresztre feszítették, de legalábbis megcsonkítot* ták őket. A szökés kilátástalan is volt, mert a rabszolgának nem volt hova szöknie, legfeljebb az útonállók közé állhatott be: akkor is elfog* ták előbb=utóbb és kegyetlenül végeztek vele. Még kegyetlenebbül bántak el a rabszolgákkal, ha valamelyik közülök elkeseredésében vagy hirtelen indulatában kezet emelt gazdájára és azt meggyilkolta. Ilyenkor nemcsak a gyilkost, hanem a gyilkosság idején a házban tartózkodó összes rabszolgát kivégezték. így Kr. u. 6o=ban egy rab* szolgája meggyilkolta a már említett Pedanius Secundus római városi prae* fektust. Amikor rabszolgáit — kb. 4oo=at! — el akarták vezetni kivégzésre, tömegtüntetésre került a sor, amely meg akarta akadályozni ennyi ártatlan ember kivégzését. Az üggyel a szenátus is kénytelen volt foglalkozni. Azonban az enyhébb ítéletre vonatkozó javaslatot G. Cassius szenátor következő jellemző érvelése alapján utasították el: „Amióta egész népeket igáztunk le rabszolgasorba, és azok egészen különböző szokásokat követ* nek, idegen vallásoknak hódolnak, vagy egyáltalán nem ragaszkodnak valláshoz, a rabszolgák vegyes tömegeit csak rettegéssel tudjuk féken tartani." — Nem csoda, ha a rabszolgákat állandó félelem és rettegés töltötte el. Pál apostol is kapcsolatba hozza a félelmet a rabszolga=lelkü= lettel 9 8. A császárság korában a rabszolgák jogi és szociális helyzete lassanként valamelyest enyhült. A rabszolga nem volt már teljesen jogtalan, kegyet* len bánásmód esetén követelhette, hogy adják el más gazdának. Noha 9 8 A fentiekhez v. ö. Woodhouse: Slavery (Roman), ERE, XI, 623 k. lap. — Szökött rabszolga körözéséhez v. ö. Moravcsik, id. h. 42 k. lpk. — Pedanius Secundus esetéhez v. ö. Tacitus, annales XIV, 42=45. V. ö. Leipoldt: Der soziale Gedanke, 54. lap. 112
