Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-19 / 8. szám
8. szám. élire állítja a dolgot, az elsőket, kik a maguk igazára hivatkozva az osztó igazság nevében kívánnak különbségtételt a maguk javára — utolsóknak degradálja s helyüket a később jöttékkel foglaltatja el. Jézus nem szerette az öntudatos, érdemeikben bizakodó s rájuk hivatkozó kegyeseket. Még nyilvánvalóbban a fejők tetejére állítja megszokott fogalmainkat a boldogságról. Gondoljunk a hegyi beszéd legelső mondataira. Már ezekben ott látjuk Jézus fordított világát, világnézetének legsarkalatosabb igazságát: az utolsókból lesznek az elsők és boldogok lesznek azok, akik sírnak, akik szenvednek, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot és akik békességre törekesznek __Ez a meglátás nem egyéni meggyőződés, ha lványulóban levő történeti igazság, hanem most, a háború szenvedéseitől feldúlt világunk fölé emelkedő nap. Ez nem útszélen heverő igazság, amely után akárki kinyújthatja kapzsi újjait. Ez nem a háborús konjunktúrák által százezreket zsebrevágók és a mások nyomorúságán nyerészkedők számára való kincs. Ez az özvegyek és árvák, a rokkantak és megnyomorodottak evangéliuma. Azoké, akik ezért az igazgyöngyért fogaik közé szorított meztelen késsel szálltak a váratlan veszedelmekkel benépesített mélységekbe s akik hitőket, mint legkedvesebb gyermekeiket, éltők egyetlen boldogságát mondhatlan szenvedések árán szerezték meg maguknak. Sokan vannak, akik sokat, sokan, akik ebben a háborúban mindent elvesztettek. Oh, ha ezek megtanulnának fájdalmuk elültével könnyeiken át is mosolyogni, ha ezek mind megismernék Jézus más világát (Ha nem válna szemük könnyek ki nem apadó kútfejévé, szivük pedig el- hantolt remények vigasztalan temetőjévé! Ha meg tudnák találni a maga igazát szívekbe markoló kíméletlenséggel is érvényre juttató, de mégis csak végtelen szerető Istent s szolgálatába állanának. Szenvedésük árán szerezhetnének maguknak a régiek helyett más örömeket, más boldogságot, egész más világot. Jer, ezt a más világot keressük tehát! És pedig ne a felhőkön túl, a felettünk kéklő végtelen égben, hanem más munkában, más célokban, mélyebb hitben, nagyobb önfeláldozásban, alázatosabb megadásban. Akik nagy szenvedésekben elszakadtak a világ szerelmétől s életök belekapcsolódott az isteni világrendbe, azok máris megtalálták azt a más világot, amelyről Jézus tett vallást s amelyről egész élete élő tanúbizonyság. Sz. L. Amiért kidobtak az egyetemes gyűlésről! Bizony elmegyek — el biz én! Nem egy, hanem száz, vagy ennél is több szegény parochián hangzott el e csökönyös kijelentés Szt. András havában. Tiz esztendőn, vagy ennél is tovább nem lehet hallgatni azt a vádaskodó, gúnyolódást a hívek részéről, hogy a prédikációból már világban meg nem él az ember — főleg mikor közel s távolban látják, hogy ő náluk 115 vagyonosabbak nemcsak ezzel élnek, hanem adóalapsegéllyel is? „Nem, ha törik-szakad elmegyek a gyűlésre“. A szót tett követi, és a hogy elhelyezkedik a túlcsúfolt szakaszban, vagy kiszáll kiegyenesíteni meg- gémberedett tagjait, alig győzi ismételni; Szervusz! Hová? Hát te is? A közös cél és a közös fájdalom összevon bennünket egy csoportba, s Budapestig már együtt sóhajtjuk: „Mi neked fáj — nekünk is fáj sorsunkat ismerni bajos. . . .“ Beérkeztünk. A gyönyörű s megható szt. beszéd után az Isten házából felmegyünk az egyetemes gyűlés szentelt csarnokába. A zsivalygó, lökdösködő tömeg — melyet hívatlanul magunk is szaporítottunk, legkevésbbé bizonyította, hogy itt legfelsőbb szentek gyülekezete van. Nem vagyok hivatva főleg egyszeri látásra, kritikát mondani a gyűlésről, de látva a hosszú tárgy sorozatot, s tapasztalva, hogy egy jottán néha harmincán is rágódnak, máskor egész sor fontos szakaszon csak úgy végig nyargalásznak, inkább a szent ügyek áztató- jának, vagy temetőjének tetszett a gyűlés, mint sined- riumnak. „No koma, ide ugyan hiába jöttünk“ — súgok legközelebbi bajtársam fülébe. Már orvosság után kellene nézni! Megszólítok azért egy fiatal óriást, aki mellesleg mondva, nem csak azért nagy, mert tagja a közég és felső tizeknek, hanem kegyeltje, ügyünk élet- és halálosztó urának is. Lehetne-e t. i. az előadó főjegyző úrral beszélni — avagy csak megtudni: — mi oka volt kérvényünk elutasításának? Mit vontak le? Mi tetszett s mi nem benne? Nem kellett sokáig várni — mert máris jött a felelettel, mely rövid de pokoli volt : „Laseiate ogni speranza“ — vagyis minden folyamodvány el fog utasíttatni és minden felszólalás meg- tagadtatik. Más szóval: vanitatum vanitas. De ha már idáig jöttünk, gondoltuk, legalább végig élvezzük saját kivégeztetésünket, hátha — az ördög — amint mondják — nem alszik. Tényleg másnap tapasztaljuk, hogy esperességi megbízottak útján lehet a kérvényekhez szólani, sőt két nógrádi kollegánk nem is bánta meg, hogy megtalálta ennek a módját (mi máig sem tudjuk) mert totemes segélyhez jutottak. Vártunk mi is, vártam én is, talán az én egyházamra is rá kerül a sor? Nem. Én csak azt érzem, hogy elmellőznek s beszélni kezdek. Lehet sőt valószínű, hogy csiszolatlan a hangom — sőt esetlik-botlik a nyelvem, de ily fényes gyülekezetben ily „alantas közeg“ — csoda-e ha elfogúlt s ügyetlen? S hozzá szerencsétlenségemre nem követelek — de alázatosan könyörgök — a koldus hang pedig mindig kellemetlen a nagy úri fülnek. Jupiter tonans nem harsoghatott szörnyűbb tónusban a lábai alatt fetrengő földi férgek ellen, mint a hogy e magyarhoni evangélikusok érdemdús felügyelő ura rám szórta sistergó villámainak az óvadatát. Elkeltett hallgatnom s hallgatásommal egyházam is elesett attól a jogból, hogy érdekeit képviselhettem volna. Érthető hogy ezen szégyenteljes kidobatásomat, ha már az ország előtt nem tehetett, legalább a híveim előtt szerettem volna eltitkolni. Sajnos nem sikerült. 116
