Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-23 / 52. szám
52. szám. A pásztoroknak biztos, rendületlen hite —és a nyáj vallási életének hanyatlása — e kettő együtt logikai és lélektani abszurdum. A vallástételekhez való ragaszkodás lehet komoly igaz, őszinte és kívánatos, az adott lélektani magyarázat alapján, szükséges, érthető, de ebből még nem következik, hogy ez a ragaszkodás, ez a hit — eleven, termékenyítő erő is volna. Éppen az a hiba, hogy szájjal vallott és okos Jkalmazkodásból védett formákat — gátul vetjük minden szabad mozgásnak és lelkészegyesületi szavazatainkat hitnek képzeljük. A szavazók alkalmazkodó bölcsek, vagy gépek; a szavazat nem fedi a meggyőződést. A tan nem az igazság maga, hanem csak kísérlete az igazság kifejezésének. Minden kor annyit szív fel és ért meg belőle, a mennyire szellemi színvonala képesíti. A mai kor színvonalán az ember már többet s mélyebben lát keres, mint a mennyit neki a hagyományos tan feltár szavaiban, azért iparkodik a tanban rejlő igazságot közelebb hozni értelmében. Éppen ez az az eleven erő, amely ki akarja aknázni a vallási igazságok nevelő hatását. Higyjük el, hogy ebben rejlik a protestantizmus nagy hivatása. Bontogatni a kemény héjat, hogy a lelki tartalom érvényesüljön benne. Attól félnek, talán, hogy ezzel a protestantizmus maga alatt vágja a fát?... Igaz, minden nevelő oda jut, hogy mire a növendéke felnő, ó maga feleslegessé válik. Igaz, a protestantizmus olyan nevelő, amely magasb fokozatra készít elő egy-egy kort, de a midőn már feleslegessé lenne a meghaladt fokon — ugyanakkora már ő maga is újra kibontakozott és bővült látókörrel egy következő kornak lesz nélküiözhetlen nevelője. Ne féltsétek a protestantizmus örök életét, és ne gondoljátok, hogy a lelkészegyesületi szavazatokkal fogjátok azt biztosítani. Ezek a szavazatok és leszavazások megkímélnek a benső munkától, a magunk vizsgálásától, a lelki élet mély kérdéseitől s időt engednek, hogy mással foglalkozzunk, pld. politikával, segélykérdésekkel, — de ez nem protestantizmus, ez nem • vallás. — Jó és kényelmes dolog az öreg fa árnyékában meghúzódni és élvezni gyümölcseit, de a fát gondozni és ápolni is kell, új erő forrásokat engedni gyökereihez, mert elapad és nem nyújt árnyékot és nem ád gyümölcsöt sem többé a jó öreg fa. A dolognak summája pedig ez: A protestáns egyház csak egyensúlyozó intézménye a hitéletnek. Nem maga a hit és igazság hanem, csak kerete annak. A protestáns szellem nem fejezhető ki dogmákban, m(?rt az lélek és eleven erő, a fejlődés elve. Az egyháznak nem feladata az, hogy ő maga kezdeményezzen tanváltoztatásokat, de az sem hivatása, hogy elfojtsa a komoly kereső, bíráló szellemet. A végletek között jobban elhelyezkednek az árnyalatok, elevenebb lesz a vallásos élet és természetes a fejlődés. Nem is kell mondanom, hogy ezen gondolatokban semmi új sincsen. Mindenkiben él ebből valami, sőt ezeknél több is. Él, él! de sokakban csak nyugvó, téli szendergésben. Node, itt az ideje, hogy felserkenjünk a$ álomból és dolgozzunk, a míg nappal van. Felhívjuk azokat, akik rokonszenveznek ezen gondolatokkal: adjanak életjelt magukrói. Háborús karácsony. Immár harmadszor éri a szent karácsony vitéz katonáinkat a nyirkos, zuzmarás lövészárkokban; harmadszor nyílnak karácsony éjjelén is vérrózsák a havas földön s még a karácsonyfák szelíd fényének is véres sugára van; harmadszor csillog a karácsonyi csillag vérző sebek és elválasztott szivek felett; harmadszor is felszállt karácsony éjjelén a haldoklók hörgése az örök csillagokhoz, mintha gúnyolni akarná a mennybeli szózatot; harmadszor gyullad ki a karácsonyfák ezer meg ezer lángja s millió rezgő sugára ugyanannyi ártatlan gyermekimát visz fel az Úristenhez, hogy küldje már haza az ádás harcokból az édes, jó apukát, harmadszor hullanak s mind sűrűbben — a karácsonyfa alatt az elhagyatottság és árvaság keserves könnyei; harmadszor gyulladnak ki a karácsonyfák a kórházak nehéz levegőjű termeiben s törnek meg szelíd sugáraik a sebesültek és betegek emlékezés- és fájdalomsajtolta könnyeiben; harmadszor szólalnak meg a háborús karácsonyi harangok s lágy békességet hirdető hangjukba belevegyül az ágyuk zúgása s talán éppen azoké, melyet szelidhangu, imára hívogató testvéreikből öntöttek. S ahol e két hang találkozik, szomorúan összeölelkeznek s meglágyul az ágyúdörgés, zokogássá válik a harangszó, mert széles e világon nem találnak békességet s az emberek közt jóakaratot. S harmadszor hangzik fel a templomokban a karácsonyi szent ige a bethlehemi jászol apró csecsemőjéről, kinek immár harmadszor vegyítenek ajándékai közé ádáz emberkezek könnyet, bánatot és szenvedést, s csodálva gondoljuk: hogy bírják el a gyönge vállak akár a betlehemi bölcsőben, akár a golgotái keresztfán azt a rengeteg bűnt, amit az emberiség ebben a méreteiben és borzalmaiban egyaránt páratlan világháborúban nap-nap mellett egymásra halmoz.... S harmadszor készülnek a serkesztőségekben a háborús karácsonyi számok; harmadszor ihleti a költőket a háborús karácsony. Vájjon mit kapunk majd tőlük? Vájjon megéneklik-e 1916. szegényes karácsonyfáját? Mert a „nincs“ e szomorú korszakában nincs cukorka és nincs édesség, nincs csillogó disz és ragyogó gyertya, nincs ajándék, mert nincs pénz, de — sajnos — van nyomor és szenvedés, van szegénység és könny, van rettegés és aggodolom elég. De reméljük, hogy van annál több hit, remény, bizalom s van még elég könyörület és szeretet odafenn a magasban az eltéve- lyedett emberiség iránt. S mi lesz a karácsonyi angyallal, ha az Úr ismét leküldi a földre ? Ismét vasraverik-e, mint kémet, mikor a patrull elfogja, jelszavát kéri s ő szepegve hófehéren rebegi: „Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embereknek“. ... Vájjon ismét megsebzik-c 820 821
