Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-01-29 / 5. szám
5. szám. Az egyetemes tanügyi bizottság eljárása — készséggel elismerjük — formailag teljesen jogos. Velük azért vitába bocsátkozni egyáltalában nem akarunk. Nekik paragraphusaik vannak, s ha a paragraphusok alkalmazása előtt nem tartották szükségesnek, hogy a könyvre vonatkozó szakszerű közvélemény felől tájékozódást szerezzenek, úgy bizonyára a legszebb érvelés sem bírná őket arra, hogy azokon csorbát ejteni engedjenek. Némileg ugyan gondolkozóba ejthetnék őket azok a meleghangú felszólalások, amik szakemberek tollából leginkább az „Evangélikus Lap“ hasábjain napvilágot láttak s talán nyugodt biztosságuk érzetét valamelyest megzavarhatná az a köztudomású tény is, hogy dr. Szelényi Ödön a kegyesen engedélyezett 2 esztendő alatt tanári kötelességének teljesítésén kívül szerkesztette a „Theol. Szaklap“-ot, folyóiratainkba, lapjainkba cikkeket írt, kritikákat adott nagy számmal, s hogy egy általánosan méltatott munkában tette közzé a középkori mysticismus történetébe való elmerülésének eredményét, ám mert félünk, hogy nagyon következetesek maradnak,nem is fordulunk egyenesen ő hozzájuk. Azt hisszük azonban, hogy Méltóságod s általában az evangélikus közvélemény előtt nem hasztalanul hangoztatjuk azt, hogy az egyetemes tanügyi bizottsággal semmiképen nem vagyunk egy véleményen s hogy mi ettől az indexre került tankönyvtől a következő tanév elején csak nagy fájdalommal tudnánk megválni. Hivatkozunk több esztendős használat után szerzett tapasztalatainkra. Egyikünk hivatkozhatik tanítványainak- arra a nyilatkozatára, hogy ezt a könyvet nem fogják a tankönyvek ismert sorsára juttatni, hanem megtartják s magukkal viszik későbbi működésük körébe, a másikunk megemlítheti, hogy a növendékeitől kölcsönkért könyvet milyen érdeklődéssel tanulmányozták s kivonatolták más vallásu tanulók s mind valameny- nyien bizonyíthatjuk, hogy ennek a révén ifjúságunkban vallásos problémák iránt nagyobb érdeklődést tudtunk felkelteni mint azelőtt. A VIII-ik osztályból kikerülő tanulók, akik nagyobbrészt azt sem tudják, hogy egyik vagy másik tankönyvet ki írta, dr. Szelényi könyvének örökségeképen jórészt magukkal vitték egyetemi tanulmányaik körébe azt a tudatot, hogy a legtudományosabb ember a legvallásosabb ember is lehet, mert a tudomány haladása tulajdonképen nem egyéb, mint a minden igazság forrásának az Istennek mindig tökéletesebb kijelentése. Száraz, rossz, elavult tankönyv használata mellett a leglelkesebb magyarázat is csak minimális eredményeket érhet el, mert a következő órákra gondoló s a sok tantárgy által megszaggatott érdeklődésű tanuló figyelni sokszor a legjobb akarat mellett sem tud. Ebből magából kiviláglik, hogy a jó tankönyv milyen fontos s itt igazság igazán az, hogy „verle a volant, scripta manent“. Ez az első tankönyv tudomásunk szerint, ami a tanulókban melegebb vonzalmat tudott kelteni. Hogy nem méltatlanul, azt bizonyára Méltóságod is nagyon jól tudja. Lapozza át kérjük újból ezt a megbecsülésre érdemes könyvet. Szives figyelmébe ajánljuk különösen ennek 5., 6., 8., 11. fejezeteit, amik vallásos irodalmunknak valóságos értékei. Hisszük és tudjuk, hogy azután igazat ad nekünk Méltóságod abban, hogy „summum ius“ mellett esik nagy méltatlanság a szerzővel, ha könyvét iskoláinkból kitiltjuk, s hogy örök kárt okozunk valláserkölcsi nevelésünknek, ha az egyetemes gyűlésnek határozatát minden tekintet nélkül érvényesítjük. Más vallásu collegáink előtt pedig, kik erről a könyvről igen elismerően nyilatkoztak, s akik közül ezt többen segédkönyvül is használták, igazán szégyenkeznünk kellene, ha egyházunk határozata eltiltana bennünket ennek használatától. A magunk nevében, de bizonyára mindazoknak hozzájárulásával, akik ezt a tankönyvet alaposan ismerik, tiszteletteljes bizalommal kérjük Méltóságodat, mint evangélikus egyházunk érdekeinek legfőbb őrét, hogy az egyetemes tanügyi bizottsággal egyetértőleg méltóz- tassék utat és módot találni arra, hogy dr. Szelényi Ödön tankönyvét továbbra is akadálytalanul alkalmazhassuk. Mi beszéltük rá annak idején a szerzőt kéziratban ismert művének kiadására, s mi tartjuk hát első sorban kötelességünknek, hogy igazságos ügye mellett határozottan szót emeljünk. Erős a bizalmunk, hogy Méltóságod kezdeményezésére a jobban informált bizottság oly értelemben változtatja meg előterjesztését, hogy annak evangélikus egyházunk s tanügyünk minden igaz barátja őszinte szívvel örülhet. Fogadja Méltóságod mély tiszteletünk őszinte nyilvánítását. Budapest, 1916. január havában. Szüts Gábor, Hüttl Ármin, Reif Pál budai ev. vallástanárok. Nyilt levél főtiszt. Gyurátz Ferenc püspök úrhoz. Néhány évvel ezelőtt e lap hasábjain „A lelkész és az anyagiak“ cím alatt megírt cikkben annak az eszményi, helyesebben krisztusinak tartott felfogásnak adtam kifejezést, hogy a lelkész az anyagiakra vonatkozó felfogásban ne ússzék az árral, hanem foglalja- el itt is azt a megkülönböztetet álláspontot, melyet számára a szinte földinek nem is mondható küldetése megszab. A lelkész, a „tisztelendő“ lelkész legyen, a minek lennie kell : Isten szolgája s mint ilyen „keresse az Isten országát és annak igazságát,-,..“ s ha anyagiakról szó esik, mondja Krisztussal; „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Isten minden igéjével is, mely az ő szájából származik“. De ugyanabban a cikkben egész világosan rámutattam arra is, hogy a lelkész anyagi gondtalan életének biztosítása a gyülekezet legelemibb kötelessége; hogy a lelkész, általában az egyházi tisztviselők jóléte a gyülekezet dicsősége, nélkülözésük pedig a gyülekezet örök szégyene és hogy Jézus eme mondása : „Méltó a munkás az ő jutalmára“, — nem á lelkésznek, hanem — és pedig, mint kötelezés — a . gyülekezetnek, illetve annak a hatóságnak szól,‘mely a lelkész munkájának áldásait élvezi, illetőleg a lelkész érdekeinek ápolására és megvédésére a gyülekezettel szemben 71 72
