Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-14 / 42. szám
•**# 'r 42. szám. sági közbelépéssel, püspökök és kér. felügyelők hivatásuk magaslatára való emelkedésével vélte a legjobban megoldhatónak. Nekünk is az a meggyőződésünk, hogy az ismert lutheránus szerénység és gyámoltalanság rovására sok mulasztás esik s örömmel üdvözöltük ezt az őszinte hangot, mely annyira fején találta a szöget. Ebből is az a tanulság, hogy zsinati törvényünket nemcsak revideálnunk kell, hanem néha rehabilitálnunk is s a felelősség, a hibaforrás terhének egy részét az igazság érdekében a törvényt végrehajtó és alkalmazó szervek vállára kell áttennünk. Zsinati törvényünkben lehet sok hiány és sok tökéletlenség. Ennél nagyobb baj az, hogy egyházunk szelleme, amely mint abstrakt fogalom a valóságban csak annyiban létezik, amennyire egyes.személyekben, bennünk testet öltött, nem olyan, mint amilyennek lenni kellene. Kihűlt és megfagyott, formalisztikussá, kicsinységekhez ragaszkodóvá, nagyon is földhöz ragadottá lett bennünk a lélek, amelynek komolyan és becsületesen munkálkodnia, igazságot keresnie, jogot szolgáltatnia, szeretetet gyakorolnia s mindenek felett néha szárnyalnia és hevülnie és jó gyümölcsöket kellene teremnie! íme, itt az új feladat! A tökéletes törvénykódexet majd később csináljuk meg. Most arra kell törekednünk, hogy a régivel meg éljünk, annak a formáit és rendelkezéseit töltsük meg új tartalommal. Szerencse és áldás lehet egyházunkra nézve, hogy ebből a jogi légkörből kiszabadult. A reformáció jubiláns évfordulójának a küszöbén az evangéliumi szellem lenyomott rugója megszabadult a túlságos súlyos megterheléstől. Most koncentrálhatja egyházunk magát s foglalkozhatik azzal a kinccsel, amelyet cserépedényben őriz, az evangéliummal, a vallás kérdéseivel, a protestantizmus világnézetének a kiépítésével ! Isten veled Zsinat! Nem sírunk könnyeket utánad. Attól a zsinattól, amelyen a zsinati atyák másfél óráig azon vitatkoztak, hogy az elnökség döntő szavazatát a magyar nyelv szabályai szerint hogyan kodifikálja a maga ügyrendében s ehhez a szomorú kérdéshez egymás után álltak fel szólásra a zsinati atyák, nem tudtunk sokat várni, ott megszülethetett volna egy jobb-rosszabb törvény, azonban a Szentlélek tüzei nem lobogtak. Nekünk pedig ebben az anyagias, mindenből kiábrándult, annyiban megcsalatkozott szomorú világban erre a Lélekre van szükségünk. Egyházunk jövőjének nem a törvény, hanem a Lélek, Krisztus lelke az igazi fundamentuma. Isten veled Zsinat! Jó, hogy megszűntél és hogy nem kell a te kicsinyes dolgaiddal többé foglalkoznunk. Nagy ünnepünk küszöbén, századok mesgyéjén legalább nyugodtan megépíthetjük az oltárt s meggyújthatjuk rajta világainkat, amely köré sereglenek majd mindazok, akik Istent nem régi, most már halott formában — hanem lélekben és igazságban tisztelik és imádják. Ugar. Ha nincs is a kezemnél valami okos mezőgazdasági lexikon, melyből a logikus meghatározás szabályai szerint az ugar fogalmát ide leírjam, azért azt hiszem, nem lesz fogalomzavar belőle. Mindenki meg fogja érteni, mire gondolok. A mai szomorú világban, mikor ember-ember hátán él, mindenfelé kiment az ugar a divatból. Helyét az okszerű talajjavítás foglalta el. Mert minek is parlagon hagyni a földet, hogy előző évek terméseinek a kizsaroló hatását kiheverje, mikor más módon szerit ejthetjük, hogy a földnek minden évben hasznát vehessük. Az okszerű mezőgazdaság tehát jobbára kiküszöbölte az ugart. A mi maradi egyházunknál nem csoda, ha ez az „intézmény“ is tovább tengeti az életét. Nálunk bőséggel van ugar, parlagon heverő föld, kihasználatlan erő mindenfelé. Mi még nem jutottunk a modern élet kapitalisztikus forgatagába, melyben a profitért mindenkinek ki kell adnia magából a legmagasabb munkateljesítményt. ... Ez egyrészt jó dolog. Nálunk még van valami a régi patriarchalis élet kényelméből, a pipázó szemlélődésből. Másrészt azonban — látva egyházunk és a protestantizmus ügyeinek szomorú meg- áporodottságát — ez a közszempontjából oly hátrány, amelynek káros következményei máris mindenfelé mutatkoznak. Elég a legnagyobb bajra rámutatni. Ebben benne van az apróbb valamennyi. És ez az, hogy a protestantizmus ma sem állami,sem szellemi,sem kulturális, sem társadalmi tekintetben nem jelent annyit, amennyit jelentenie kellene. Egyházi alkalmazottaink, lelkészeink, tanáraink, tanítóink, talán még püspökeink is elégedetlenek, hogy pedig a hívek mennyire elégedetlenek, annak nem a kifejezésre is jutott kritika — hiszen sokan még annyira sem törődnek az egyházukkal, hogy kifejezetten ellentétbe helyezkedjenek vele — hanem az egyház iránt való érdeklődést előlő közöny terjedése a legsajnálatra méltóbb bizonysága. Ennek az általános nyavalyának egy tünetére mutatott rá a dunántúli egyházkerület nyugalomba vonult püspöke. Különböző okokból ép, erős, dolgozni tudó, tehetségekkel megáldott s többre hivatott papjaink beleragadnak Isten háta megelti falvak sarába s veszélyeztetett pozíciókra, ahova ember kellene a gátra, megválasztanak a szent ekklézsiák „blutjung“ káplánokat, hogy megtakarítsák rajtuk a családos Jelkész költözési költségeit. íme itt a mi ugarunk! Vannak jó darab földeink, azonban az individualisztikus rövidlátás megfeledkezik rólunk, az egyház gyeplőjét kezében tartó hatóságok meg a lovakat meg a szekeret is a sorsukra bízzák. Más. Aki ismeri egyházi közgyűléseink atmoszféráját, az tudja, hogy ez a légkör csak egyes személyeknek kedvez. Ahány gyűlés van, azon jobbára ugyanazok szerepelgetnek s távolabb állók úgy látják a dolgot, mint hogyha a mi egész egyházunk üdve és boldogsága egyik vagy másik emberen fordulna meg. Van olyan, vezető emberünk, aki annyi bizottságban van benn, Szimonidesz Lajos. 658 659
