Evangelikus lap, 1916 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1916-08-19 / 34. szám

34. szám.

az elvesztett Édenből, — de mégis visszafordítja fejét: kíváncsisága nagyobb lelki felindulásánál.

De „Az ember tragédiájáénak Évája is igazi nő, „csodás keverése rossz s nemesnek, méregből s mézből összesztirve“. Ádám Lucifer csábításakor a büntetéstől fél; Éva bölcselkedik, de szintén asszonyi felületességgel: Miért büntetne? — Hisz ha az utat.

Kitűzte, melyen hogy menjünk, kívánja,

Egyúttal olyanná is alkotott,

Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

Vagy mért állított mély őrvény főié,

Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva?

S Ádám szavára:

De csak szakíts.

Jöjjön reánk, minek ránk jőni kell,

Legyünk tudók, mint Isién,

Éva — az almát Ízlelve — feleli:

S e felett

Örökké ifjak.

S mikor Ádám ismerni akarja a jövőt:

Hadd lássam, mért küzdők, mit szenvedek,

Évát egészen más érdekli:

Hadd lássam én is, e sok ujulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

De Madách Évája nemcsak igazi nő. hanem az örök nő is, ki a világ teremtésétől annak végeztéig mindig ott áll a férfi oldalán, elválaszthatatlanul hozzáláncolva jó és balsorsban, hol vele emelkedve vagy őt emelve, bíztatva, bátorítva, javítva és nemesítve, hol őt lökve vagy vele elbukva. Éva az örök nő, ki mint rabszolga Fáraó szívét meglágyítja a nép szenvedései iránt, ki Miltiadesnek megkönnyíti az utat a pallos alá, ki Sergiolus szívét megnemesíti. Ö Izóra, „kinek a zárdafal közt nem tenyész remény-, ő Müller Borbála, ki Keplert megcsalja a léha udvaronccal, pedig tudós férjét igazán szereti, ő a forradalom brutális, vérengző pórnője, de a nemesi hagyományokért rajongó marquiseja is. Igen, Éva mindenütt az örök nő, ki hatalma tudatában csak fátyolát és palástját ejti a tátongó nyitott sírgödörbe, míg ő maga glóriával átlépi azt s megdicsőiilten felemelkedik, mert tudja és mondja:

E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

Ha napsugár gyanánt szál egy-egy arcra.

Ilyen és hasonló Éva a nagy költők, a nagy művészek fantáziájában. De milyen a mai Éva, milyen e vértől párolgó, iszonyattól terhes, nagy, nehéz idők Évája? Kétféle. Az egyik léha, hiú, önző és érzéki, ki nem méltó a nagy időkhöz, amelyben él, mert a hóbortos divat és könnyelmű flört bolondja s az aljasságig merő házasságtörés még az ellenséges foglyokkal is napirenden van nála, mialatt férje — a XX. század erős, elszánt, bátor, hős és vitéz Ádánija — a nyomo- rékságig, a halálig menő áldozatkészséggel védi, óvja az ő nyugalmát ott kint esőben és fagyban, viharban és hőségben, ágyadörgésben és pergőtűzben. Ez az Éva a nagy idők szégyenfoltja lesz az idők végeztéig.

De szerencsére van napjainknak egy másik Évája is, aki könyörületes és irgalmas, jó és szánakozó, ön536

zetlen és önfeláldozó, szerető és türelmes, jótékony és áldozatkész, lemondó és önmegtagadó, aki mindenütt ott van, hol sebet kell gyógyítani, és könnyeket szárítani, nyomort enyhíteni, özvegyeket vigasztalni, árvákat gyámolitani, kit nem a jótékonysági előadásokon mint vidám szereplőt vagy jókedvű néző láthatni s kinek jótékonyságáról nem az újságok hasábjai adnak hirt, hanem aki észrevétlenül, mint mentő és védőangyal besurran a nyomor és bűn tanyájára s aki kint a véres csatamezőn vagy lent a kórházak fülledt levegőjében ápolja a betegeket, biztatja a csüggedőket, vigasztalja a szenvedőket, gyámolítja a nyomorékokat és megvakultakat, imádkozik a haldoklókkal és anya, hitves vagy ara helyett lezárja a halában megtört szemeket.

Ez az igazi Éva, kit a történelem a XX. század névtelen félistenei mellé mint névtelen hősnőket fog állítani; ez az igazi Éva, amilyennek Isten gondolhatta, mikor még ezt is mondotta vala: „Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek nékie segítőt, mely mindenkor ő előtte legyen“.

Kintzlerné Solcz Inez.

SZEMLE.

A temetés megtagadása fegyelmi büntetés..,.

A múlt héten meghalt dr. Ernuszt József volt vasmegyei főispán. Arnig élt, hatalmas úr, köztiszteletben és köz- megslivegelésben részesült úr volt, mikor meghalt, a családot egymásután keresték fel részvétet nyilvánítva közéleti és egyházi előkelőségek, — köztük Csernoch János hercegprímás. Mikor azonban temetni kellett, Mikes János szombathelyi püspök rendelete folytán nem akadt római katholikus lelkész, aki koporsójánál a temetési szertartást elvégezte volna. Hiába volt egy róni. katholikus plébánia kegyura, hiába volt életében előkelő állású úr és köztiszteletben álló egyéniség — a katholikus egyház nem adta meg neki a végtisztességet, mert szabadkőműves volt. A szabadkőművesek lapja, a „Világ- ezen nagyon megütközik és „A farizeusok* címmel ír az esetről elmélkedést. Ebben három dolgot emel ki. Az egyik, hogy „szabadkőművesnek nincs kegyelem, nincs bocsánat, a kegyurt nem temetheti el papja-, a másik, hogy az egyházi temetést azok tagadták meg, akik Ernuszt József életében hétrét gör- bedtek előtte, a harmadik pedig, hogy milyen jó a katholikus egyháznak, mert nála megvan a munkabeosztás: a hercegprímás kondoleál, Mikes püspök pedig kitagad.... — Ez az eset azok számára, akik a katholikus egyház elvi álláspontját ismerik, egyáltalán nem lehet meglepetés. Katholikus felfogás szerint a temetés megadása végtisztesség nyújtás, mintegy kitüntetése az elköltöződnek hitbeli hűségéért. A temetés megtagadása pedig fegyelmi büntetés. Ez a fegyelmi büntetés különösen méltán sújtja a szabadkőműveseket, akik jog szerint már életükben rászolgáltak arra, hogy az egyház semmi közösséget ne tartson velük. Az élőkkel szemben ezt a jogot nem szokták gyakorolni. A holtakkal szemben is igen ritkán. De azért a jog, a fegyelmi büntetés, a kitaszíttatás veszedelme állandóan

537